A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe és ôrzôje

Szerző: Dr Zétényi Zsolt (Püski Kiadó, 1997)
Forrás:  Alkotmányossági Műhely és Fórum Társaság
kiemelkedően közhasznú egyesület
elnök: Fáy Árpád
http://www.alkotmany.ngo.hu/korona.htm

 

 

 

1938. augusztus huszadikán hosszan kígyózó sor közepe táján álltam, tűzô napsütésben, a várbeli királyi palota kapuja elôtt, hogy láthassam a közszemlére kitett Szent Koronát.

Meglepett a tömeg, méginkább az, hogy a sorbanállók között több paraszt, iparos, munkás, diák volt, mint úgynevezett elôkelôség. Áhítatos csendben mozdult elôre a sor. Izzott a kánikula.

Bent a palotában, díszes teremben, asztalra kitett koronánk és a többi koronázási jelvény mellett ült a két koronaôr.

A meghatott sor áhítatos csendben vonult. Volt, aki keresztet vetett, akadt, aki imát mormolt.

Megértettem, amit tanultam, hogy a Szent Korona több mint királyi dísz vagy jelvény; hazánknak, függetlenségünknek, nemzeti önérzetünknek letéteményese. A Szent Korona: a magyar nemzet, a magyar nép; hazánk.

És mivel ez így van, idétlenség (vagy tudatlanság) azon élcelôdni, hogy 1920 és 1946 között királynélküli királyság voltunk. Ugyanezért természetes, hogy 1990 után államunk címerére és címerébe a Szent Korona is visszakerült. A korona a res publicának is összefogó jelképe. Aminthogy a középkorban is nevezgették hazánkat, akkor királyságot, res publicának – a közösség ügyeinek képviseleteként.

De ez a tény magyarázza az érthetetlennek tűnô vad indulatot is, ami a nemzet külsô és belsô ellenségeiben a Szent Koronával kapcsolatban támad. 1918/1919-ben legszívesebben elkótyavetyélte volna az akkori hatalom.

1951-ben pedig porig rombolták az alig húsz esztendeje álló, 1931-ben felszentelt Regnum Marianum templomot, melynek tornyát, egyedülálló módon, a Szent Korona díszítette! Ezt a gyalázatos tettet – talán nem is akadt a szovjethatalom megszállta országokban hasonló eset – máig feledtetni akarják, az építôművész, Kotsis Iván épületei között nem szerepel a lexikonokban, mintha el se készült volna…

Zétényi Zsolt jelen művében, jogászi szemmel foglalja össze a Szent Koronának és tanának lényegét, történetét; bizonyítja a tan érvényességét, tárgyalja és megvitatja az idevágó, szinte áttekinthetetlen irodalmat. Tudományos tárgyilagosságát mindvégig megôrizve, a hazáját szeretô ember érzelmi érvelését sem rejti véka alá.

Könyve a magyar történettudomány, a jogtörténet és a jogot is felülmúló erkölcsi tudatunk (megtartásának) nyeresége. Hozzájárulhat, hogy se címerünkbôl, se közéletünkbôl, se lelkünkbôl ne száműzzük többé a Szent Koronát.

 

*Nemeskürty István

I. *

Elöljáró beszéd*

 

 

A Szentkorona-eszme jelentôségérôl,
tartalmáról és egyediségérôl*

 

“Ahol a korona, ott van Magyarország”

 

*Révay Péter koronaôr, 1613.

 

Aligha van a magyar eszmetörténetnek, a történeti alkotmány és közjog kérdéskörének izgalmasabb, vitatottabb és méltatlanul mellôzöttebb értéke, mint a magyar Szent Korona tana. Alig volt nagyobb szükség hagyományos, évszázadok próbáját kiállott, közösségek tartós békés együttélésével megpecsételt, a kor kihívásainak próbáját álló alkotmányos elvekre, mint most, az évente, napi politikai szükségletek szerint változó alkotmánylevelek “gyakorlatias” idôszakában.

Aligha van példa arra a helyét keresô Európában, még kevésbé az etnikai reneszánsz, a felfokozott nemzeti érzés állapotában lévô, a békeszerzôdések hozta mesterséges államkeretek feszültségei és szétrepülô darabjai okozta sebek által szenvedô Közép-Európában, hogy egy nép ne forduljon a kincstalálók örömével igazi, megtartható és megtartó eszmei örökségéhez. Ezen örökség egyik legbecsesebb darabja, felbecsülhetetlen értékű igazi gyémántja a magyar Szentkorona-tan. Különleges, egyedi érték, korunknak szóló üzenettel, amelyet meg kell fejtenünk, ki kell bányásznunk évszázadok rétegeibôl, elválasztva a múló idôvel értéktelenné vált salak és törmelék anyagát a maradandó kincstôl.

Aligha találkozunk ellentétesebb véleményekkel –lekicsinyléssel, ódivatúság, tudományos megalapozatlanság, történelmi meghaladottság, osztályérdekű misztifikáció vádjaival, értetlenséggel egyfelôl, az egekbe emelô magasztalással, lelkesedéssel, büszkeséggel, történelmünk eszmei gyümölcsének, közjogi gondjaink gyógyírjának kijáró várakozással másfelôl – egy közjogi-alkotmányos-történeti jelenséggel kapcsolatban, – mint amilyeneket a magyar Szentkorona-tanról olvashatunk.

A megbecsülés és nagyra értékelés utóbbi hangjait halljuk több évszázad magyar közjogi irodalmából *Werbôczytôl, *Révay Péter koronaôrtôl (1613), Szabó Bélától (1848), *Hajnik Imrétôl (1899), *Timon Ákostól (1917), Molnár Kálmántól és a nagyhírű *Eckhart Ferenctôl (1931) ki tudja meddig, hogy csak néhány jogi látásmódú szerzôt említsünk a könyvtárnyi irodalomból.

A kritikus, elerôtlenítô – kisebbségi – vélemény legsúlyosabb, tudományosan átütô erejű képviselôje *Eckhart Ferenc, a budapesti egyetem szabadelvű szellemtörténeti, de pozitivista módszerű, regionális összehasonlító szemléletű jogtörténész professzora, aki 1931-es tanulmányával és 1941-ben kiadott nagyhatású, mítoszromboló könyvével (A szentkorona-eszme története) a mai napig meghatározza a tudomány művelôi többségének véleményét, még akkor is, ha a leegyszerűsített, negyven évig egyeduralkodó osztályszemlélet nemzetellenes, “marxista” értéknélkülisége nem írható az ô rovására.

A ma is uralkodó – *Eckhart-követô – felfogást tükrözi a most középkorú és fiatal jogászok nézeteit meghatározó Magyar állam- és jogtörténet egyetemi tankönyv 1972-es és 1977–91 közötti öt kiadása, amely szerint a Szentkorona-tant “az uralkodó osztály érdekeinek megfelelôen, nacionalista, soviniszta célok alátámasztására” igyekeznek felhasználni a kiegyezés után. Idézzünk az 1986-os kiadásból: “A szent korona tanában az uralkodó osztályok *Szent István koronáját az államhatalom mitikus jelképévé avatták. Legtöbbnyire a fôrendek kívántak osztozni ezáltal a királlyal a hatalomban. *Werbôczy azonban, aki a köznemesség szószólója volt, Hármas­köny­vében… elméletet dolgozott ki, mely szerint minden fôpapot, bárót és nemest egy és ugyanazon mentesség és szabadság illet meg. A nemesség közössége (communitas) a maga akaratából az uralkodás, a kormányzás jogát s minden lényeges jogot a korona joghatósága alá helyezett, és következésképpen az általuk önként választott s a szent koronával megkoronázott királyra ruházta a jogokat mégis úgy, hogy a törvényhozás joga a királyt és a nemességet közösen illeti meg”. (Id. mű 230. o.) A tankönyv 1995-ös bôvített és átdolgozott kiadása elhagyja azt a részt, amely elismeri Werbôczy kidolgozta tanként a Szentkorona-eszmét. Ugyanakkor szinte változatlanul átveszi a következô részeket: “A Szent Korona tana szerint az uralkodó és a rendek együtt alkotják a szent korona testét (totum corpus Sacrae Regni Coronae), melynek a király a feje (caput Regni), s a rendek a tagok (membra Regni). A Szent Korona tanát egy ún. Szent Korona birtoktan egészítette ki, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyar­országon a szent koronától ered (radix omnium possessionum). S mivel így a szent korona személyesíti meg a fôhűbérúr uralmát, a szent korona lesz az örökös olyankor, amikor a családban más örökös nem marad, s a birtok visszaszáll az adományozóra. A szent korona szerzi meg a hűtlenek birtokait is. (291 – 95-96; 216; 218.)

“A királyi fôtulajdonjog fô tételei:

1. Eredetileg minden birtokjog a szent koronától ered, és a szent koronára háramlik vissza megszakadáskor, mert a nemesek közössége (com­mu­ni­tas) a szent korona joghatósága alá helyezte (in jurisdictionem Sacrae Regni Coronae) (HK. 10. c. 1. §, 3. c. 6. §).

2. A birtokadományozás jogát a közösség a koronázással a királyra ruházta (HK. 3. c. 6. §).

3. A király a szent korona e joghatóságánál fogva minden elhunyt magvaszakadtnak birtokjogai felett teljes hatalommal szabadon rendelkezhetik, vagyis: megtarthatja magának vagy újból eladományozhatja (13. c. 4. §).

4. Ezenkívül nemcsak a magvaszakadtnak, hanem azoknak a birtokjogai is még életükben a “szent koronára háramlanak s következésképpen adományozás alá kerülnek”, akik a hűtlenség elnevezés alatt értett bűncselekményeket elkövetik (13. c. 5. §).”

“Az állam fogalma, amelyet a tárgyalt korszakban még általában az ország- vagy a koronafogalom helyettesített, nem választható el a hatalom mindenkori tényleges birtokosaitól.

A korona elsô királyaink idejében nálunk is, éppúgy, mint a többi európai feudális államban, a király “isteni eredetű” hatalmának jelvénye és szimbóluma. Ekkor még a királyon kívül más jelentôs hatalom nincs az országban, a királyi hatalom egyet jelent az “államhatalommal.”

A fejlôdés folyamán azonban, a feudális nagybirtokos osztály kialakulásával, amikor a hatalom megoszlik a király és a nagybirtokosok, az “uruszág” (uraság, késôbb “ország”) tagjai között, a korona fogalma is kibôvül: a király és a felfegyverzett nagybirtokosok államának hatalmát jelképezi.

Mikor pedig a király kiiktatásával a fôurak idônként maguk veszik kezükbe a hatalom gyakorlását (pl. *Zsigmond fogsága idején), az általuk megalakított országtanács – mint látni fogjuk – a szent korona joghatóságá­­ra alapozza intézkedéseit. Itt már világosan megmutatkozik, hogy a szent korona misztikus fogalma a tényleges államhatalmat, ill. annak gyakorlóit jelenti, szimbolizálja. De más értelemben a szent korona fogalma jelenti azt a területet is, amelyre az államhatalom kiterjed, tehát a magyar királyságot és a hozzá kapcsolt területeket.

A feudális állam rendi-képviseleti formájának kialakulása után már a politikai hatalom részesévé vált nemesek szintén az “ország tagjainak” tekintik magukat. Ez a megváltozott helyzet tükrözôdik a szent korona eszme változásában is, amely azután *Werbôczy Hármaskönyvében kristályosodik ki. Werbôczy szerint már elsô királyunk megválasztásakor a közösség, a communitas az ország szent koronájának joghatóságára és ezen keresztül a megkoronázott királyra ruházta át a nemesítés és a birtokadományozás jogát a fôhatalommal és a kormányzással együtt, továbbá a törvényhozó és a bírói hatalmat is. “A fejedelmet csak a nemesek választják, a nemest pedig a fejedelem teszi azzá. Az ilyen nemeseket az említett részesedés és kapcsolat folytán a szent korona tagjainak tartjuk…” – írja Werbôczy. (A királyválasztással kapcsolatos hatalom-átruházást Werbôczy Kézai Krónikájából vette.)

A szent korona tehát Werbôczynél már az egész földbirtokos osztály, “a szent korona tagjait” képezô nemesi communitas, azaz valamennyi kiváltságos rend együttesen gyakorolt államhatalmának szimbólumaként jelenik meg. Werbôczy szerint a király és a nemesség – a szent korona tagsága folytán – egymástól elválaszthatatlan. Ez az elválaszthatatlanság a nemesség számára különösen tetszetôs elmélet volt.

Ezzel a szent korona eszmével Werbôczy az una et eadem libertas elvébôl kiindulva a nemességnek azt a politikai törekvését és jogigényét juttatja kifejezésre, hogy a hatalomban – mint egyenrangú fél – a fôpapokkal és fôurakkal ténylegesen is osztozzék. Ideológiai harci eszközt ad tehát a köznemesi párt részére a bárók ellen folytatott politikai harcához.

A nemesi jogegyenlôség deklarálásának, mint már említettük, nincs reális alapja. Illuzórikussá teszi azt a fôpapok és bárók gazdasági túlsúlya, a nemesség nagy részének a familiáris viszonyban megnyilvánuló személyi s anyagi függése és jogi lefokozódása, valamint az egytelkes nemesek nyomorúságos helyzete. Más oldalról azonban, amikor *Werbôczy kifejti, hogy az egész nemesség – és csupán a nemesség – tagja a szent koronának, tehát részese az államhatalomnak, egyszersmind kodifikálja a parasztságnak a politikai jogokból való tényleges kirekesztettségét, jogfosztottságát, és egyben ideológiailag alátámasztja – évszázadokra – a feudális birtokos osztálynak a termelési viszonyok hűbéri elmaradottságán, a polgári erôk fejletlenségén nyugvó, egyre retrográdabb kiváltságos hatalmát. Megjegyezzük, hogy a Werbôczy-féle elmélet a szabad királyi városok polgárságát a nemesség mögé, a valóságnak megfelelô hátrányosabb jogi helyzetbe hozza ugyan, de nem rekeszti ki a szent korona tagságából, annál a magyar feudális jogi álláspontnál fogva, hogy a szabad királyi város, mint privilegizált testület, egy nemes személynek számít. A rendi országgyűlésbôl valóban nem is próbálták késôbb sem kirekeszteni e városok követeit.

A szent korona tant, amely “a királynak és a nemzetnek a szent korona egész testében megnyilvánuló egységét” hirdette, tulajdonképpen *Hajnik Imre fogalmazta meg 1874-ben. Késôbb *Timon Ákos és más jogtörténészek, történészek, különösen pedig a közjogászok (*Nagy Ernô, de fôként *Kmety Károly, *Molnár Kálmán és *Tomcsányi Móric) elfogadják, hangoztatják és “továbbfejlesztik” Hajnik e tanítását, egyfelôl azt állítva, hogy a rendiség felszámolásával most már az ország egész lakossága a szent korona tagjává lett, holott a nép többségének még választójoga sem volt; másfelôl igyekeznek szent korona tanukat az uralkodó körök érdekeinek megfelelôen nacionalista, soviniszta célok alátámasztására felhasználni.”

A korábbi kiadásokban szereplô “feudális uralkodó osztály” helyére “földbirtokos osztály” került, és az “… egyre retrográdabb kiváltságos hatalmat” szövegrészt követô “a társadalom dolgozó rétegei fölött…” szövegrész elmaradt. Ennyi a változás 1986 és 1995 között!”291 – 216

 

Ehhez a következô megjegyzések kívánkoznak (eltekintve a korábbi kiadásokban fellelhetô, a közelmúlt önkényuralmi korszakban tankönyvíróktól elvárt marxista-osztályharcos szemlélet kommentárt nem igénylô, itt nem idézett szóvirágaitól):

Magyarországon nem a nyugati értelemben vett, azzal azonosan nem értelmezhetô feudalizmus volt, mert az uralkodó és az adományos között nem volt szerzôdéses viszony, és a magyar király adományai – amint *Molnár Kálmán megjegyzi – “nem a király körüli érdemek, hanem kizárólag az összesség, az ország, a szent korona körüli érdemek jutalmazására szolgálhattak”. Nálunk szabály szerint csak igaz szolgálatokat (justum servitium), a haza szolgálatát, s nem a hűbérúr szolgálatát jutalmazták királyi adománnyal.

Ezért méltán nevezi *Kocsis István a magyar történelem legszebb oklevelének *Zsigmond király egy 1390. évi oklevelét, mely az adományozást így indokolja: “abban az idôben, mikor felségünk méltóságának gyarapítása végett gyôzelmes seregeivel Magyarország területére jött, Péter comes az említett Magyarország java és méltósága érdekében a seregnek híven és hatalmasan ellenállva, birtokainak és javainak felgyújtásával és elpusztításával ôszinte és állhatatos hűsége miatt, amelyet Magyarország Szent Koronája iránt tanúsított, félelem nélkül, kevéssé igazságosan igen nagy károkat szenvedett a mi követôinktôl és akkori híveinktôl.”128 – 88-89.

A Szent Korona tanát Werbôczy összefoglalta, de nem ô dolgozta ki. Elemei ott vannak 1222-ben az Aranybulla XXXI. cikkelyében, amely szerint a királynak ellentmondani, ellenállni akkor lehet, ha megszegi fogadalmát, ezzel megkülönböztetve a királyt és a koronát, mert a hitszegô királynak éppen a Szent Korona iránti hűség miatt kell ellenállni.

*Kézai Simon a XIII. század második felében kifejti a tan sarkalatos tételeit: a hatalom ôsforrása a nemzet, ô ruházza át a királyra, aki azért nem fordulhat szembe a törvényekkel, mert a közösség felette áll, hiszen “a közösség… a vétkes kapitányt és bírót leteheti”. Ezt az Úr 700. esztendejébe datált történetben írja, fejedelmet értve a kapitány és bíró elnevezés mögött.240 – 185-186.

Majd *Nagy Lajos 1351-es dekrétumában megjelenik az “una et eadem libertas” (a minden nemes “egy és ugyanazon szabadsága”), amelyet így nem Werbôczy csempészett be a magyar közjogba.95 – 170-171. Egy 1386. évi törvényben – Mária királynô távollétében – kijelentik a rendek: “… az állam javát és az ország, valamint a szent korona közös hasznát tartjuk szem elôtt, s még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki…”.128 – 67.

Amikor az esküszegô *Luxemburgi Zsigmondot letartóztatják a rendek, az országtanács Magyarország Szent Koronájának pecsétje, azaz Sigillum sacre corone regni Hungariae felirattal készíttet pecsétet, mintegy a Szent Korona nevében kormányozva.

A XV. század közepén, az 1440-es országgyűlésen kiadott alkotmánylevél – *Bartoniek Emma szerint – szabatosabban beszél a magyar király hatáskörérôl és a hatalom-átruházás elméletérôl, mint késôbb Werbôczy. “… XV. századi felfogás szerint a magyar királyi hatalom forrása a magyar nép, illetôleg annak akkori képviselôi: az országgyűlés. Ez a felfogás egyfelôl a magyar tradíciókból, de másfelôl – s ez kétségtelenül megállapítható – az egykorú európai jogtudományból is táplálkozik.” “És a XV. század folyamán alakul ki… régebbre visszamenô gondolattöredékekbôl – az a rendkívül érdekes teória is, mely a ’Szentkorona tagjává’ teszi a magyarokat, vagy legalábbis egy részüket.”40 – 76. Hasonló véleményen van *Hóman Bálint és *Szekfű Gyula is.

Amikor Werbôczy a nemesi szabadságokkal bíró, a Szent Korona tagjaként nevezett populus Werbôczyanust megemlíti, mint a szabadságok alanyát, a közjogi-politikai magyar nemzetrôl, közjogi viszonyról beszél, amelynek nyelvi, kulturális tartalma nincs. Ebbôl – amit a XIX. században már natio hungarica néven neveznek – lesz a jogkiterjesztés révén a minden magyar állampolgárra kiterjedô nemzetfogalom, amely magában foglalja az 1848-as áprilisi törvények, majd az 1868-as nemzetiségi törvény alapján az ország különbözô vagyoni állapotú, nem nemes és nem magyar nemzetiségű polgárait a magyarokkal és nemesekkel együtt. Ettôl, a “natio hungarica”-tól teljesen különbözik a “gente Hungarus” elnevezés és fogalom, amely a magyar nemzetiségű embereket jelölte, a magyar nép, mint etnikai-nyelvi egység tagjait. Amikor pedig az etnikai-nyelvi azonossághoz ill. hasonlósághoz közösségi tudat, a közös kultúra és a más népekhez képest eltérô érdekek felismerése és képviselete megmutatkozik, akkor beszélünk a szó legújabbkori értelmében vett nemzetrôl, az említett politikai nemzetfogalomhoz képest szűkebb körre kiterjedô kultúrnemzetrôl, ami általában nem tárgya közjogi szabályozásnak. (Kivétel például az erdélyi “három nemzet uniója”, amelyben külön is megjelenik a magyar, székely és szász “natio”, ha nem is XIX. századi értelemben…)

A Szentkorona-eszme – Werbôczytôl függetlenül – létezô tény, mert a Hármaskönyv 1514-es dátuma elôtt évszázadokkal és utána a XX. századig számos történelmi helyzetben felismerhetô az államfôtôl és a politikai nemzettôl megkülönböztethetô és különálló eszmei szubsztanciához való igazodás, még az uralkodóval szemben is, vallási beállítódásra tekintet nélkül. Ezt – mint a magyar közjog fejlôdésének irányát és jellegzetességét – felismerte, összefoglalta a kodifikátor, tudva, hogy műve alávettetik a tudós kortársak és az utókor ítéletének egy olyan országban, ahol ezrével élnek jogtudó emberek.

Mindenképpen idekívánkozik a kitűnô Benda Kálmán 1984-ben megjelent véleménye, azé az emberé, aki *Eckhart Ferenchez lojálisan, de hozzáképest mégis többletvéleményt nyújtva szólal meg, nem vezettetve elfogult rajongástól a Szent Korona iránt, hiszen az 1988–1990-es alkotmánymódosításhoz vezetô címervitában az ún. *Kossuth címer mellett nyilatkozott. A Szentkorona-eszmérôl így írt: »Ha a magyar szentkorona-eszme valamiben is azonos volt a koronához fűzôdô általános európai eszmékkel; az éppen azt volt, hogy a jogtalanokat, a jobbágyokat kirekesztette a nemzetbôl. A középkori koronatanok lényege az volt, hogy eszmei egységbe fogta az uralkodót és a nemzetet. Ilyen vonatkozásban olvashatunk a francia vagy a svéd korona jogairól, valamely korona igazgatása alá tartozó területekrôl, mint a nemzeti igények kifejezôjérôl. Ebbe a rendi nemzetbe azonban kivétel nélkül mindenütt csak a kiváltságosak tartoztak. Az, hogy a közrendűeket nem vették be a szentkorona tagjai közé, korántsem magyar specialitás tehát.

Mi volt akkor az eltérô, a speciális a magyar koronaeszmében? Néhai *Eckhart Ferenc a kitűnô jogtörténész, aki könyvet írt a magyar szentko*rona-eszme történetérôl (Budapest, 1941) két lényegi különbséget állapított meg. Az egyik, hogy a koronához fűzôdô tanok Magyarországot kivéve sehol sem kapcsolódtak valamely tényleges koronához. A király-koronázás érvényessége sem függött a koronától, annyira nem, hogy általános szokás szerint az uralkodók új, egyéni koronát csináltattak maguknak, úgy is mondhatnánk, a mindenkori divatnak megfelelôt. Ezzel szemben nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a szent koronával történt, s a koronaeszme sem valamely elvont, csak ideálisan létezô koronához kapcsolódott. Ahogy Eckhart írja: “Az ideális korona és a reális szent korona vagy jobban mondva a korona eszméje és a tényleges korona összefüggése nálunk kezdettôl fogva fennállott. A korona gondolatát a magyar mindig *Szent István koronájához fűzte.” (152. 1.)

A “magyar korona-gondolat eredetiségét” bizonyítja a másik eltérô vonás – mondja *Eckhart Ferenc – a korona iránti hűség gondolata. Más országokban a hűség az alattvalót a király személyéhez kapcsolta, s az Árpád-korban nálunk is így volt. A XV. században azonban a magyar alattvaló már nem az uralkodóhoz, hanem a szent koronához hű. “Ez a hűség közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesít a korona és az alattvalók közt.” A birtokadomány jogcíme sem a királynak, hanem a koronának tett szolgálat. “Adományrendszer és koronaeszme összefüggésbe kerülnek tehát egymással. Ezt más országokban nem találjuk meg.” (153. 1.)

Ebbôl következett, hogy a magvaszakadt családok birtoka sem az uralkodóra, hanem a szent koronára szállt vissza.

Mindehhez pedig még egy harmadik, szerintem rendkívül fontos különbséget tennék hozzá: azáltal, hogy a felségjogok egy része nem az uralkodóé, hanem a szent koronáé, a szent korona nevében a király és a rendek csak együtt intézkedhetnek. Ezzel az uralkodói abszolutizmus kifejlôdése komoly nehézségekbe ütközött, hiszen az országgyűlések végzéseit nehéz lett volna megkerülni. Távol áll tôlem azt állítani, hogy ez az uralkodói akaratot kontrolláló, sôt nem egy esetben elgáncsoló rendi erô mindig elônyös volt. A bécsi abszolutizmus elleni harcban azonban komoly és hatékony fegyvernek bizonyult.

Egy példát mondok csupán. A XVI. század végén *Rudolf császár-király a Habsburg-monarchia protestánssá lett országaiban mindenütt megindította az erôszakos ellenreformációt. Arra hivatkozott, hogy amint a jobbágyok földesuraik joghatóságának vannak alávetve, úgy a városok s a polgárság felett kizárólag az uralkodó rendelkezik. A városokban fegyveres erôszakkal elvették a protestánsoktól a templomokat, elűzték a papokat és tanítókat, s a protestáns vallásgyakorlatot megszüntették. A fenyegetett városok a nemességhez fordultak segítségért. Ahhoz a nemességhez, mely abban az idôben maga is protestáns vallású volt. Az osztrák tartományokban, a cseh korona országaiban a nemesek minden támogatás elôl elzárkóztak, mondván, hogy nincs jogi alapjuk a beavatkozásra, “ô felsége szabad a városokkal”, azaz szabadon rendelkezhet a polgárokkal vallási vonatkozásban.

Nem így a magyar nemesség, mely azonnal a városok védelmére kelt, mondván, hogy földesuruk nem a király, hanem a szent korona, így ügyeikben az uralkodó csak a szent korona tagjaival együttesen rendelkezhet. Ahogy a gálszécsi gyűlésen egybesereglett nemesség 1604-ben kijelentette: ez olyan törvényes joguk, amelyet “fegyverrel is készek megvédeni”. Tudjuk, hamarosan meg is tették. És míg az ausztriai, csehországi, vagy sziléziai városok polgárainak magára maradt küzdelme mindenütt elbukott, Magyarországon a szentkorona-eszméhez kapcsolódó nemesi kiállás egy évszázadon át megvédte ôket a hasonló sorstól.

A szentkorona-eszme ilyen vonatkozásait más népek koronatanaiban hiába keresnénk.48

A magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges és önálló életet élô, a nemzeti jogfejlôdést összegzô és meghatározó közjogi tan. Igaz, hogy korona eszme más nemzeteknél is volt (cseheknél, lengyeleknél, nyugat-európaiaknál, különösen Angliában), de ezekbôl nem – még a legfejlettebb angolból sem – lett közjogi, azaz meghatározó, kötelezô erôvel bíró tétel, vagy tételrendszer, nem fejlôdött ki belôle az állam személyisége. Magyar­országon igen. Miért? Mert a magyar nemzet, társadalom önvédelmi ösztöne és önfenntartó ereje, az önkormányzati gondolat a politikai szükségszerűség erejével kényszerítette ki a közjog alaptételeinek megjelenítését egy elvont, mégis valóságos eszmei köntösben. Hiszen az Árpád-ház kihalásával változó uralkodóházak a belsô és külsô viszályok közepette nem jelentették a fôhatalom állandóságát, megbízhatóságát, sérthetetlenségét, megingathatatlanságát. Márpedig Magyarország megmaradásához erre, ennek hitére, követelô közjogi-politikai parancsára, eltéveszthetetlen zsinórmértékére volt szükség. Ezért született meg a Szentkorona-tan, amelynek létrejötte és alakulása összetett társadalmi-politikai folyamatokban kereshetô a *Szent István elôtti törzsszövetségi korszaktól századunkig. Ezen folyamatok már csak nyomokban követhetôk oklevelekbôl és törvényekbôl, annál nehezebben, minél régebbi korokat szólaltatunk meg. A modern történetírás ezért sem azonosítható az elmúlt korok történelmével, politikájával és közjogával.

Idéznünk kell az 1931. évi Eckhart vitából, ahol *Eckhart Ferenc jó szakmai színvonalon megtámadja azokat, akik a történelmi magyar közjogot eredetinek, jelentôsnek, önálló mozgásúnak, a Szent Korona tanát pedig egyedi és idôszerű magyar szellemi-jogi alkotásnak tekintik…

Molnár Kálmán pécsi jogtörténész-professzor írja sokatmondó – Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlôdés jellegzetes közjogi iránya – című tanulmányában 1931-ben: “Mit jelent a szent korona tana? Hogy a szent koronának magyar tanát más állam alkotmányjogi rendszerével összehasonlíthassuk, ahhoz elsôsorban szükséges, hogy tisztában legyünk azzal, mit is értünk voltaképpen a szent korona tanának jogászi konstrukcióján.

Itt azonban elôször is azt kell leszegeznünk, hogy a szent korona tana vagy elmélete nem jogtétel, nem jogszabály, amit a tudományos kritikát kiálló források valamelyik adatából lehet kiolvasni, hanem tudományos rendszer, tan, elmélet. A tudományos kritikát kiálló alkotmányjogi források sok-sok adatainak összevetésébôl, szellemtörténeti és jogászi értelmezésébôl és értékelésébôl jutunk el a sok részadat nagy szintézisére, vagyis a szent korona elméletére. És pedig nem “a tudományos kritikát kiálló források adatainak” semmibevételével vagy figyelmen kívül hagyásával, hanem azok felé emelkedve. A tudományos kritikát kiváló források adatainak összedobált cefréjébôl az adatok lelkét kivonatolva, a jogtudomány szűrôjén átszűrve és lepárolva. Ez a tiszta párlat, a konkrét adatok nagy szellemtörténeti és jogelméleti szintézise: a szent korona tana.

Ez nem az adatgyűjtés nagy és fáradságos munkájának lekicsinylése. Az elôkészítô munka ugyanis épp annyira értékes, mint amennyire szükséges. A kritika rostáján átrostált minél több, minél sokoldalúbb és minél megbízhatóbb részadat áll a jogtudomány rendelkezésére, annál tartalmasabb, annál kifejezôbb, annál igazabb és hűbb képet ad a szintézis. És a jogtudomány bizonyára nagy hálával veszi azok segítségét, akik a netalán felhasznált téves adatok megjelölésével és helyesbítésével az esetleg szükségesnek mutatkozó átértékelési folyamatot megindítják vagy elôsegítik.”318 – 29.

Olvassunk még bele *Révay Péter koronaôr 1613-as írásába:

 

“Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól eltérôen, miért volt oly nagyon aggályos és buzgó Koronája ôrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzésére, miért nem átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csapásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a csodálkozással, ha ennek okát mindazon kívül, amit elôadtam, alaposabban megfontolja. Tanúnak hívom azokat, akár hazaiak, akár idegenek, akik messzirôl meglátták e felségjelvényt, mondják meg ôszintén, nem fogta-e el ôket valami páratlan tisztelet iránta. Elsôsorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali parancs folytán Magyarország elsô királya, *Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vallják, hogy nemcsak a királyi homlok ékességéül és fenségére kell megôrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik, szentségként imádják, és nem tudom, erôsebben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével, magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmességet. Ezért van az, hogy bárhova kerül is, magával ragadja harcias pannonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármiféle méltatlanságtól meg kell menteniük. Magyarországon viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven keresztül dicsôségesen tartja is, ha ezzel az ôsi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye, adománya, kiváltságlevele értéktelen, semmis, és méltán tartják csak kormányzónak. Könnyű volna számos példával bizonyítani ezt, de a többit elhagyva csak kettôt hozok elô. Mindenki tudja, hogy Ulászló Magyarország választott királya volt, és hazánk védelmében Várnánál nyílt ütközetben vitézül, bátran, nagyszerűen küzdött Muráddal, a törökök hatalmas császárával, és hogy e csatában életét vesztette. De mert a Szent Koronával koronázva nem volt, egyetlen kiváltságlevele sem számít érvényesnek. Ugyanígy Elsô Mátyás adománylevelei, melyeket koronázása elôtt majdnem hat egész éven át kibocsátott, nem érvényesek és nem hatályosak, hacsak a koronázás után ugyanô meg nem erôsítette és újította ôket. Bizony, úgy vélik, hogy Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsôségüket a Szent Koronától kérik és kapják, neki tulajdonítják az üdvös és hasznos törvények kibocsátását, a fölöslegesek eltörlését. A Koronát mintegy a törvények törvényének tekintik, a magyarok neki szoktak fizetni büntetést és váltságdíjat, neki tesznek ünnepélyes esküt, neki hagynak és ígérnek egyházi és világi örökségeket, neki adják vissza minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melybôl minden ered, ezért számos várat és a szabad királyi városokat a Szent Korona tulajdonának nevezik, szentül és sértetlenül megtartják a törvényt, hogy ezeket sem magának a királynak, sem bárki más halandónak nem szabad más hasznára vagy javára fordítani vagy (ahogy mi mondjuk) elidegeníteni. Végül is akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bűnös, hanem a vallás és az istenség ellen is vétkezik.” 366 – 214-216.

 

Mind a vallásos hazafiságtól áthatott barokk szerzô, mind a XX. század hagyományelvű, a pozitivista mítosztalanítással szembeszálló jogtörténésze megérezteti az eszme páratlanul sajátos voltát. – Ennyit a magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges, minden mástól eltérô jellegérôl.

A polgári korszak – s napjaink – Szentkorona-tanának vizsgálatához *Deák Ferenc, *Hajnik Imre, a XX. századi *Mikó Imre, *Molnár Kálmán, *Joó Tibor és *Kocsis István eszmefuttatásait biztonsággal vehetjük alapul – nem feledve *Eckhart Ferenc tényekben, adatokban páratlanul gazdag munkáját –, hiszen ôk egyúttal egy jellegzetes irányzatot képviselnek.

A Szentkorona-tan legjobb polgári összefoglalása a *Hajnik Imréé, akirôl így szól az 1995-ös Magyar Alkotmánytörténet: «A Monarchia öt évtizedé­nek közjogi irodalma a negyvennyolcas forradalom elôtt újra felfedezett, s a bekövetkezett alkotmányreformokhoz idomított alkotmányjogi “alapeszme” gondolatát tovább mélyítette, s a befolyásos politikai publicisztika segítségével a közgondolkodás részévé tette. E téren a kiinduló pontot Hajnik Imrének “Magyarország az Árpád-királyoktól az ôsiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa” című, 1867-ben megjelent könyve jelentette, melyben a szerzô az ország közjogi szimbólumának tekintett szent koronát már az elsô századoktól a hűbéri korszakon át a nemzet szabad tagjaival, a szabad királyi városok követeivel és a koronás királlyal azonosította. Ugyanô pedig huszonkét évvel késôbb már egyenesen arról írt, hogy “a szent korona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak vált jelképévé, és minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást vevô közjogi fogalom lett”.»290 – 208.

Igazat kell adnunk Kocsis Istvánnak, aki abban látja a különbséget a *Deák Ferenc-i vonulat említett képviselôi és Eckhart XX. századi liberális felfogása között, hogy míg Deák és társai szerint a magyar államiság megtartása mindenekelôtt való célja a közjogi küzdelmeknek, addig Eckhartnál a társadalmi rend megváltoztatása a cél. Deák alapélménye 1849 átvészelhetô megrázkódtatása, háta mögött a magyar történelemmel és közjoggal, míg Eckharté a Szentkorona-tan 1918-as megcsúfolása, a történelmi Magyarország szétverése, az értékek nagy pusztulása, a “minden rossz lehetséges”, “az álomvilág nem örök” mítosztalanító élménye.

Amikor *Deák az 1868-as nemzetiségi törvény munkálatai során a rendi kiváltságokkal bírókat az egy és oszthatatlan nemesi szabadság jegyében, nemzetiségre tekintet nélkül nemzetbe foglaló populus Werbôczyanus ill. a késôbb ugyanezt jelentô natio Hungarica helyébe a hon valamennyi polgárát nemzetiségre, nyelvre, vallásra tekintet nélkül magában foglaló nemzetfogalmat leírja, igazi konzervatív politikusként, történelmi alkotmányunk, a jogkiterjesztés alapelve szerint járt el, a “politikai nemzetet” nem megalkotva, hanem létrejöttét deklarálva, közjogi fogalommá téve, mint az állampolgárok összességét.

Bár nyomós érv szól amellett, hogy cenzusos választójog esetén az országgyűlés csak a választásra jogosultakat képviseli, helyesebb – a népszuverenitás akkor már elfogadott elvére tekintettel –, ha azzal a fikcióval élünk, hogy a választásra jogosultak az egész nemzet érdekében kapták jogukat, mint a nemzet reprezentánsai. S a választójoggal sajnálatosan nem bíró tömegek a nemzet részének tekintendôk. Ellenkezô esetben tagadnánk az 1848-as törvényhozás döntéseinek egyenlôségelvűségét. Az állampolgári jogegyenlôség nem volt teljes, de a szabadság és tulajdon mindenkit megilletett a törvények szerint, így téves lenne jogfosztott (s így a nemzethez nem tartozó) és jogokkal bíró (a nemzethez tartozó) polgárokról szólni. Ebben az értelemben sikeres volt a reformkori követelés a népnek “az alkotmány sáncaiba való beemelésérôl”. A különbség, az esélyegyenlôség hiánya akkor már a vagyoni-gazdasági-tulajdoni viszonyok körében és nem az állampolgári alapjogok tekintetében volt drámai.

Ez a politikai nemzet a polgári kor Szentkorona-tanában a Szent Korona tagjainak összessége.

Helyesen írja Mikó Imre 1944-ben megjelent könyvében:

 

“Deák meghatározása a rendi korszak közjogi nemzetfogalmában, a populus Werbôczy­anusban és a natio Hungaricában gyökerezik, amelyek szintén magukban foglalták a magyarok és a nemzetiségek közül is mindazokat, akik rendi kiváltságokkal rendelkeztek s mindezek maguk között, az una eademque nobilitas kebelében egyenlô jogokat élveztek. De tovább fejlesztette ezt a nemzetfogalmat Deák, amikor a szabadság, egyenlôség és testvériség szellemében a magyar nemzet fogalma alá vonta a nemzetiségekhez tartozó állampolgárokat is, amiképpen a 48-as alkotmányreform alkalmával a magyar alkotmány sáncaiba bevették nemzetiségre való tekintet nélkül a hon valamennyi lakóját. A magyar politikai nemzet Deák által alkotott fogalma tehát horizontális irányban magába foglalta a hon valamennyi polgárát társadalmi állásra, vagyoni helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül, vertikális irányban pedig szintén a hon összes polgárait, tekintet nélkül arra, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak. Deák ezáltal tulajdonképpen nem teremtett új fogalmat, hanem amint maga mondja “az alkotmány alapelvei szerint” járt el, amikor meghatározta a 48-ban megreformált történelmi alkotmányunk elveibôl önként következô magyar nemzetfogalmat, amelyet ô politikai nemzetnek nevezett.” 309 – 329.

 

Íme a Szentkorona-tan, mint a nemzetiségi kérdés közjogi kulcsa, ahogyan egy soknemzetiségű birodalom alapelvéhez illik. Összecsengenek ezzel a kisebbségi sorból jött Kocsis István szavai: “a Szent Korona a mindenkori politikai nemzet számára, a Szent Korona tagjai számára elsôsorban a szabadságjogokat, a méltányosságot, illetve a jogbiztonságot jelentette, a Szent Korona országainak szabad polgárai természetszerűen övezték hálával, szeretettel, tisztelettel. Tisztelve szerették mindazok, akik a törvények, az alkotmány megtartását nem érezték terhesnek, félve tisztelték azok, akik a törvényeket csak kényszerűségbôl tartották meg. Ne feledjük: a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelô ember a Szent Korona országaiban, mert a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelôsségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erôsítette; mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elô.” 253 – 288.

Könyvünkben a Szentkorona-eszme kapcsán ilyen kérdésekre keressük a választ:

Hogyan látjuk ma a Szentkorona-tant?

Hatályos és élô, mostani életviszonyainkban élô és éltetô tanítással van-e dolgunk?

Van-e közjogi jelentôsége és jellege?

Milyen jellegzetes állomásai vannak a Szentkorona-tan kialakulásának?

Milyen állandó és változó elemei vannak?

Milyen jelentésmódosulásokon ment át?

Melyek a szükségképpen meglévô fogalmi elemek, s melyek hordoznak hangsúlyváltozásokat?

Melyek a fogalomból következô vagy vele szorosan összefüggô elvek?

Mi a Szent Korona tana és a történelmi magyar alkotmány kapcsolata?

A Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a legitimitás között milyen kapcsolat van?

A Szentkorona-tagság és nemzettagság, a Szentkorona-tagság és magyar állampolgárság, nemzettagság és országgyűlési képviselet, második kamara és elszakított nemzetrészek, a Szent Korona és az ország területi integritása egyaránt tárgya vizsgálódásunknak. Megkíséreljük a válaszadást ezekre a kérdésekre is.

Elöljáró szavainkban igyekeztünk részletesebb vázlatot nyújtani a Szent­korona-eszme történetérôl, tartalmáról és jelentôségérôl. Mindazonáltal újra meg újra visszatérünk tárgyunk egy-egy részletéhez, vállalva a legszükségesebb ismétléseket azért, hogy a sokszínű és fénytörésű drágakôhöz hasonlatos Tant több oldalról világíthassuk meg.

Számtalan szebbnél szebb, értékes szöveggel találkozhatunk a magyar közjog, politika és művészettörténet Szent Koronával foglalkozó lapjain. Ezeket tudatosan és sűrűn közöljük, helyenként breviárium, szemelvénygyűjtemény jelleget adva írásunknak (arab számmal közölve, hogy milyen sorszámon található a forrás az irodalomjegyzékben), vállalva a lényegesnek, feltétlenül közlendônek tartott szövegek megkülönböztetését másoktól, elviselve a kerülni kívánt önkényesség és méltánytalanság esetleges vádját.

Másutt bôvebben szólalunk meg. A Szent Korona tanának “mai értelmérôl”, jelentésérôl, arról, hogy egyes mostani elképzelések – mint amilyen a külföldön élô magyarok állampolgársága, az országgyűlés második kamarája vagy a magyarság választójoga határokra való tekintet nélkül – mennyire vezethetôk le a Tanból, vagy vissza a Tanra (“Tan”-nak rövidítve a Szentkorona-eszmét), nemigen található irodalom. Itt nagyobb teret kell adnunk saját gondolatmenetünknek, ügyelve a túlzott és erôltetett kapcsolatok, analógiák kerülésére, mégis látva és érezve a Tan megközelítésének széles lehetôségeit a földtôl a végtelen egekig.

 

Hungariam esse Salvandam!

Isten óvja Magyarországot!

II.
A Szent Korona története
és a Szentkorona-tan
közjogon kívüli elemei*

 

 

 

Ki vagy te, fényes csillag az ó világ

Sötét ködében? Századok éjjele

Nyugszik terajtad: mégis égô

Arculatod közibénk sugárzik.

 

(*Berzsenyi Dániel: *Nagy Lajos és *Hunyadi Mátyás című költeményének elsô strófája, 1800.)

 

A Szent Koronának misztériuma van. A korona tisztelete nem csak és kizárólag ésszerű megfontolásokat tükröz, amint semmilyen hagyomány és nagy tiszteletnek örvendô érték, szokás vagy magatartási szabály nem épülhet kizárólag észbeli, belátáson alapuló építôkövekre. A tisztelet egyfelôl vallási, másfelôl világi, a magas műveltségbe beépülô, vagyis a népmesék, népi vallásosság körébe tartozó elemekbôl tevôdik össze.

A közösség kollektív tudattalanja, elfelejtett emlékei és élményei, vágyai és érzései ugyanúgy benne vannak, mint a mindennapi politikai és érdek-küzdelmek által meghatározott cselekvési, viselkedési módok, emberi-politikai játszmák. A görögben a misztérium egyaránt jelent titokzatos szertartást, bizonyos ihletszerű lelkiállapotot és egy megtisztult kedélyt, a “belsô valónak betelését”.

A Szent Korona valóban titokzatos eredetű, jelképes szertartáson fôszerepet játszó tárgy, az országos közügyekben eligazodást meghatározó, rendezô közjogi tan és eszme, az országtagok számára a közügyek rendben­va­ló­ságának érzése és tudata, maga a legitimitás.

A Szent Korona misztériumának, azaz nem mítoszának, hanem mítoszai rendszerének, titkainak legalább két, alapjában jogon kívüli, azon túli (metajurisztikus) területe van. Az egyik maga a Szent Korona, mint tárgy, a másik a Regnum Marianum. Mindkét összefüggés mítoszokat is jelent. Ezek nélkül nem érthetjük meg, nem élhetjük át a Szentkorona-tant, amelynek megértéséhez átélésre, érzelmi érintettségre, rokonlelkűségre van szükség. Aki nem akarja, vagy nem tudja rokonlelkűen megközelíteni a Tant, az nem fogja megérteni. Valahol itt is kereshetô a viták és nézeteltérések nyitja.

 

 

Mi a Szent Korona?*

 

A Szentkorona-tan és története egybefonódik a Magyar Szent Korona, mint megbecsült, s mi több: szent tárgy történetével, mégis úgy, hogy világosan látjuk, nem azonos a kettô.

Lássuk a Magyar Szent Korona rövid élettörténetét.

 

Könyvtárnyi mű foglalkozik ezzel a kérdéssel. Megkímélendô az olvasó türelmét, csak kevés szerzôtôl idézünk tárgyunk által megkívánt terjedelemben. A korona legfrissebb leírása Bertényi Ivántól, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának professzorától olvasható 1996-os bôvített kiadású könyvében, “A magyar korona leírása, képeinek szimbolikája” című fejezetben. Ezt idézzük:

 

“… aranyból készült, rekeszzománc képekkel. Két részbôl áll. Felsô fele sötétebb, tisztább aranyból kimunkált négy keresztpánt, a pántok 51–52 mm szélesek. Ezt a felsô koronarészt ábráinak latin nyelvű magyarázatai után a régebbi szakirodalom latin koronának (corona Latina) nevezte el. A négy pánt aranyabroncson nyugszik. Ez vastagabb, halványabb, nagyobb ezüsttartalmú, rekeszzománc képeit görög nyelvű magyarázatok kísérik. Ezért lett a neve görög korona (corona Graeca), de minthogy megtalálható rajta a bizánci birodalom uralkodójának és fiának a képe, nevezik bizánci koronának is. A korona magassága – a tetején található, ferdén álló latin kereszt nélkül – 127 mm. Az alsó koronarész nagyobb átmérôje 216 mm, a kisebb 204 mm, az abroncs tehát nem szabályos kör alakú. Kerülete: 720 mm. Két oldalán négy-négy, 10–13 cm hosszú lecsüngô aranylánc látható, amelyeknek mindegyike lóhere formában csoportosuló drágakövekben végzôdik. Hátul, középen, egy hasonló lánc csüng alá.

A görög és a latin koronarész alakjai egyaránt a középkor vallásos világába vezetnek bennünket. A görög korona maga is két részre oszlik: egy alsóra és egy felsôre. A felsô részen elöl jobbról-balról fültôl fülig háromszög alakú és félköríves oromzatok váltakoznak. Minden oromzat csúcsán 1–1 színes (vörös, kék, fehér) drágakô ül. Az oromzatok zöldes mintázatai olyan zománceljárással készültek, amely a világosság felé fordítva az üveghez hasonlóan átlátszik (translucid). Ez azért lehetséges, mert mezôik nem fémlemezre kerültek, hanem az oromdíszek rekeszfalait máriaüvegre rakták fel, majd beolvasztás után ezt lecsiszolták. Hátul az oromzatokat nagy gyöngyök helyettesítik. Elöl a felsô rész közepén, kiemelt helyen a trónuson ülô “világbíró” *Krisztus, görög szóval *Pantokrátor képe látható. A *Pantokrátor fejét keresztes fénykoszorú övezi. Jobbját (görög szertartás szerinti mozdulattal) áldásra emeli, baljában könyvet tart (“az élet könyvét”). A görög korona ábrái közül egyedül ô szerepel teljes alakban, a többieknek csak mellképük látható. *Krisztus trónusának jobb és bal oldalán egy-egy ciprusfa (»életfa«) áll, a két fa felett kör alakú mezôkben *Krisztus monogramja olvasható (bizánci szokás szerint görög betűkkel írva). Minthogy a bizánci művészetben sokszor ábrázolják *Krisztust, amint éppen megkoronázza az uralkodót, a *Pantokrátor képe a koronán a feudalizmus eszmerendszerének megfelelôen a koronával nyert uralkodói hatalom isteni eredetére utal.

A bizánci korona felsô részének hátoldalán, a trónuson ülô *Krisztussal átellenben fekete szakállas uralkodó képe vonja magára a figyelmünket. Míg a *Pantokrátort ábrázoló oromzat 47 mm magas és 55 mm széles volt, az átellenben lévô alaké kisebb, csak 40 mm magas és 45 mm széles. A görög felirat szerint e férfiú »Mihály, a rómaiak (értsd: a bizánciak) császára, a *Dukász«. Teljes császári díszében pompázik elôttünk. Válláról a bizánci uralkodók jellegzetes ruhája hull alá. Koronával ékesített fejét kékeszöld dicsfény övezi, jobbjában a bizánci császárok hagyományos, a nyugat-európai jogarnak megfelelô jelvényét, a labarumot tartja, bal kezében kardmarkolat látható. *Dukász Mihályt más, korabeli ábrázolások és leírások is hasonlónak mutatják, mint a koronán látható képe. Császár voltát az is hangsúlyozza, hogy a zománckép betűi, amelyek ôt megnevezik, vörös színűek. (A bizánci császári oklevelekben az aláírás mindig vörös betűs.) A görög korona zománcképei közül – ha átellenben is – egyedül *Dukász Mihály portréja került a *Pantokrátorral egy sorba, s így megelôzte nemcsak az alsó részen megjelenített világi személyeket, hanem az ott található arkangyalokat, illetve szenteket is. Mindez a császárnak, a Föld urának a nagyságát, *Krisztushoz hasonlatos voltát hangsúlyozza: ô az égi hatalom földi hordozója.

A görög korona alsó részén nyolc négyszögletű, színes zománclemez váltakozik sima mezôkkel, amelyek mindegyikében egy-egy nagyobb drágakô látható. A középsô koronatengely két oldalán, jobbról és balról, két arkangyal mellképe tűnik fel: Mihályé és Gábrielé. Mindketten a korona középsô tengelye felé, azaz elôre néznek. Kezükben három ágban végzôdô hírnöki pálca látható. A bizánci egyházi művészet gyakran ábrázolta így a két arkangyalt. A mellképeken a fejek mellett jobbról-balról görög betűk jelölik – rövidítéssel –, hogy valóban Mihály, illetve *Gábriel arkangyalé a két kép. A koronán feltehetôen nem pusztán díszítô szerepük van, hanem fontos eszmei funkciójuk is. A bizánci hagyomány szerint Nagy *Konstantinnak az Úr angyala hozta le az égbôl a koronát és a császári jelvényeket. Ismerünk olyan X. századi bizánci ábrázolást, amely szerint *Krisztus az égbôl koronát nyújt a császár felé, *Gábriel arkangyal ezt az uralkodó fejére teszi, *Mihály arkangyal pedig kezébe adja a lándzsát. A két arkangyal, akiknek képe a felsô rész *Pantokrátorával mintegy háromszöget alkot, a koronaabroncson egyértelműen a koronázás és az uralkodói hatalom égi eredetére utal.

A görög korona következô két ábrája jobbról és balról ismét párba állítható. *Mihály arkangyal mellett *Szent György, Gábriel mellett *Szent Demeter – ugyancsak az ôket megnevezô görög betűkkel kísért – képét helyezték el. Mindkettô a bizánci egyház kedvelt harcos szentje. Érthetô, hogy jobb kezükben mind a ketten lándzsát tartanak, bal oldalukat pajzs oltalmazza. *Szent György Bizáncban a katonák védôszentje volt, az ô képe díszítette a császárok zászlóit. (Bizánc bukása után az orosz cárok is címerükre, zászlajukra vették sárkányölô *Szent György alakját; e jelenet a közép- és nyugat-európai vallásos művészetben is kedvelt volt.) *Szent Demeter, a bizánciak másik harcos szentje, a vallásos hagyomány szerint, számtalanszor kelt ki sírjából s válságos pillanatban fehér lován megjelenve visszafordította a barbár seregek áradatát, megverte a hun, szláv, avar és bolgár támadókat. *Szent György és *Szent Demeter alakja tehát minden bizonnyal a barbárok elleni harcban az égiek segítségét jelképezô motívumként kerülhetett a koronára.

Kétoldalt továbbhaladva hátrafelé, *Szent György mellett *Szent Kozma, *Szent Demeter mellett *Szent Damján látható. A két orvosszent annak köszönhette népszerűségét, hogy a hagyomány szerint ingyen gyógyítottak. Ábrázolásuk megfelel a bizánci művészet felfogásának: jobb kezüket a mellük elôtt tartják s orvosi műszert fognak. Az önzetlen égi tudomány közvetítôiként kerülhettek a koronára. Kozma és *Damján után két e világi személyiség ábrázolása következik: az egyik *Bíborbanszületett Konstantin, a rómaiak (azaz: a bizánciak) császára, a másik »*Geobitzász, Turkia hívô királya«. (*Geobitzászt a kutatók szinte kivétel nélkül Gézával azonosítják.) Ôk már egészen hátra, *Dukász Mihály képe alá kerültek és ugyanúgy háromszöget alkotnak vele, mint elôl a *Pantokrátor a két arkangyallal. Konstantin *Dukász Mihály trónörököse és társcsászára volt, képe sokban emlékeztet apjáéra: koronás fejét ugyanolyan fénykoszorú övezi, koronájáról, akárcsak apjáéról, drágakövekben végzôdô aranyláncok csüngenek alá. Konstantin ruházata is hasonló apjáéhoz. Bal keze kardmarkolatán pihen. (Zárójelben megjegyezzük, hogy egyes kutatók a zománclemezen csak neve három elsô kezdôbetűjével (KON) jelölt alakot nem *Dukász Mihály fiával, Konstantinnal, hanem a császár hasonló nevű fivérével és társcsászárával azonosítják.)

Míg Konstantint vörös színű betűk illették meg, Géza képén a kékes felirat azt jelzi, hogy király ugyan, de rangban elmarad a császár és a társcsászár mögött. A szöveg »Turkia« megnevezése minden bizonnyal Magyar­országra utal: a bizánci források az ezredforduló táján turkoknak nevezték a magyarokat. Külön figyelmet érdemel a *Géza király címe mellé tett “hívô” jelzô: ez a görögben jelent hívô keresztényt, de van “hű” értelme is, ami célzás lehet arra, hogy Géza hű barátja, szövetségese Bizáncnak. Gézát nemcsak Magyarország királyának nevezi a korona, hanem uralkodóként is ábrázolja: fején korona van (persze nem olyan, mint *Dukász Mihályé és Konstantiné), de a fejét nem övezi fénykoszorú. Jobbjában kettôs keresztet tart, de a kereszt alsó vízszintese csak egy szakaszon egyenes, középsô része felül nyitott félkörök alakjában van kiképezve. Géza bal keze is kardon nyugszik. A koronán való ábrázolása és elhelyezése tehát amellett, hogy megbecsülést, elismerést jelent, egyben azt is érzékelteti, hogy Gézát mégsem lehet a bizánci uralkodókkal egyenlônek tekinteni.

A bizánci korona oromlemezei mögül drágakövekkel szegélyezett arany*pántok nyúlnak fel a koronacsúcs felé. A négy pánt alul a görög koronának a *Pantokrátort és *Dukász Mihály császárt ábrázoló zománclemezei mögül, illetve a két oldalon levô kis félkör alakú oromlemezek mellôl indul ki. Fenn középen a négy pánt négyszögletes lemezben egyesül. E négy, egymást keresztezô pánt és a középsô lemez alkotja a latin koronát, amelyet szintén zománcképek díszítenek. Tehát a bizánci koronapántra szerelték rá a latin korona keresztpántjait. A négy félpánt mindegyikén két-két kép van, de a görög korona *Pantokrátort és *Dukász Mihályt ábrázoló oromlemezei ezekbôl egyet-egyet szinte teljesen elfednek. A latin korona tetején a négyszögletes lemez szintén a trónusán ülô *Krisztust ábrázolja, két oldalán egy-egy ciprussal, »életfával«. Feje körül keresztes fénykoszorú, jobbját áldásra emeli, baljában “az élet könyvét” tartja. Feje mellett jobb­ról és balról egy-egy kör alakú mezôben a nap és a hold képe. A *Krisztus-alakot középen kerek, csavarmenetes lyuk fúrja át, a korona tetején álló kereszt beillesztésére. Az elmondottakból kitűnik, hogy a latin korona *Krisztus-ábrázolása, bár másként ül, mégis igen sokban emlékeztet a görög korona *Pantokrátorára, egyes kutatók fel is tételezik, hogy annak utánzataként készült.

A latin korona elsô keresztpántjának alsó zománclemeze alig látható, mert a bizánci korona *Pantokrátora elfedi. Csak a latin nyelvű névfelirat árulkodik arról, hogy *Szent Bertalan apostol képét helyezték a zománclemezre, amelynek mintegy kétharmada hiányzik (szétporlott, csonka). Fölötte a zárt zománctábla fénykörrel övezett, ôsz szakállú férfialakja könyvet tart a bal kezében, jobbjával a könyvre mutat. A felirat szerint *Szent Jánosé ez a kép. A jobb oldali keresztpánt alsó, szakálltalan fiatal férfialakja *Szent Fülöp, fölötte a félkörrel övezett, *Szent Jánoshoz hasonló, jobbját áldásra emelô szakállas férfi *Szent Pál.

A hátsó koronapánt alsó, *Dukász Mihály ábrájától elfedett zománcképén újabb szakállas apostol képe van: Szent Tamásé; felette a fénykörrel övezett, baljában kézirattekercset tartó szakállas alak a latin felirat tanúsága szerint *Szent Jakab. Végül a bal oldali pánt alsó képén levô apostol *Szent András, felette az ôsz szakállú, jobbjában kulcsot, baljában kézirattekercset tartó férfi *Szent Péter.

A latin korona ábráinak magyarázata jóval egyszerűbb, mint a bizánci korona képeié: a bibliai Jézus *Krisztus és nyolc apostola került a zománclemezekre. Mivel pedig a vallásos hagyomány szerint *Krisztusnak tizenkét apostola volt, az is nyilvánvaló, hogy a kompozícióhoz valamikor hozzátartozott mind a tizenkét apostol zománcképe. Mivel négy apostol zománclemeze teljesen hiányzik, ez azt jelenti, hogy a középkorban hagyományos tizenkettônek tekintett apostolok sorozatát alaposan megcsonkítva helyezték a koronára.

Már eddig is volt szó néhányról azok közül a drágakövek közül, amelyek mind a latin, mind a görög koronát nagy számban díszítik. A nagyalakú csiszolt és csiszolatlan zafírok, gránátkövek, rubinok és ametisztek mellett kisebb igazgyöngyökbôl felfűzött egész sorok díszítik a koronát, illetve övezik körül annak alsó pántját. A sokszínű gyöngyöknek, valamint a zöldes translucid oromzatoknak köszönhetô, hogy erôsebb megvilágításban a korona egyszerre a legkülönbözôbb színekben ragyog fel.”58 – 11-16.

 

Ez a koronaleírás a hagyományos, kétévszázados, egyben többségi véleményt fejezi ki, hiszen az, hogy egy vagy két egyesített koronáról beszélünk, a mértékegységet milliméterben adjuk meg, amint a XIX. századtól általános, vagy az angol inch-ben, hogy hány apostolról szólunk, már keletkezéstörténeti állásfoglalás. Abból, hogy a korona *Szent István idején már ebben a szerkezetben megvolt-e, történelmi, politikai következtetések adódnak. Az újabb nézetek és a hagyományos felfogás között szakadéknyi a távolság. Az újabb, Csomor Lajos és elvbarátai által képviselt felfogásnak nyomatékos teológiai, nemzetpolitikai, a nemzeti küldetéstudatot erôsítô mondanivalója van. Ennek a küldetéses, szakmai (ötvös) és teológiai, ôstörténeti megközelítést képviselô véleménynek az ismerete nélkülözhetetlen a Szentkorona-tan kutatói és hívei számára. E nézetek átfogó és lényeges részleteket jól kiemelô, eredeti keresztény megközelítésű és közjogi elemeket is felölelô összefoglaló, elemzése a Molnárfi Tiboré 322, 323, 324. Csaknem olyan jelentôs a maga rövidségében, mint Kocsis István alapvetô fontosságú, történelmi-közjogi-nemzetpolitikai értekezése.251

Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a magyar közjogi felfogás szerint: “A Szent Korona ereje végsô elemzésben kétségkívül a nemzet akaratában van. … a magyar népléleknek vallásos hittel párosult hagyományos érzülete a Szent Korona klenódiumát a puszta jelképen túl valóságos egyéni tényezôvé emelte… Ha azonban a szent korona valamely sorscsapás következtében megsemmisülne, vagy annak használata másféle vis maior miatt lehetetlenné válnék, annak pótlásáról, mint azt fentebb már említettük, a nemzet akarata teljes jogérvényességgel gondoskodhatnék.” 422 – 290.

Amikor a nemzeti akarat gyenge, a közösség bajban van, megnövekszik a szent tárgy fontossága, a nemzeti akaratot erôsítô, erôt sugárzó jelentôsége, amint az napjainkban is látható. Amikor a nemzet élete kiegyensúlyozott viszonyok közepette, akaratnyilvánításra képesen zajlik, akkor a tárgy misztériumával szemben megnövekszik a közjogi tanban lévô misztérium ereje és súlya. Legjobb példája ennek a kiegyezés és az elsô világháború közötti idôszak, *Timon Ákos közjogi munkálkodásának ideje, amikor a nemzeti akarat láthatólag erôsnek mutatkozott arra, hogy erôt adjon a Szent Koronának a Szent Korona eszméjében, nem pedig a titokzatos Szent Koronától kérte, várta hiányzó erejét, mint korunkban, amikor igen nagy szükség van a Szent Koronának adott nemzeti erô visszasugárzására.

 

 

A Korona történetérôl*

 

A Szent Korona története maga a magyar történelem. A tárgy és a hozzá fűzôdô eszme nem azonos, de nem is válik el sorsuk, s mi több: nem érthetô egyik a másik nélkül. “A Szent Korona nem királyi ékszer, hanem az ország szent koronája, s mint ilyen, jelképe a magyar államhatalomnak… A koronázás a kezdetben tiszta egyházi szertartásból 1205 óta válik fontos alkotmányjogi intézménnyé, amikor is *III. András koronázásakor esküt tesz arra, hogy “országa jogait és a korona méltóságát sértetlenül fenn fogja tartani.”87 – 358. Koronánk történelmünk hiteles tanúja.

 

*Bartoniek Emma írja 1939-ben megjelent kitűnô, A magyar királykoronázások története című könyvében:

“Lássuk mármost a magyar Szentkoronának rövid történetét, hiszen ez a jelvény központjában áll az egész magyar koronázási gyakorlatnak, s döntô fontosságú, elengedhetetlen tényezô a magyar királyi hatalom átruházásában.

Eléggé ismeretes, hogy Szentkoronánk két részbôl áll. Az alsó, nyílt koronát, tudjuk, *Dukász Mihály görög császár küldötte *I. Géza magyar királynak mintegy 1075-ben, a hagyomány szerint, elismerésül azért az emberséges bánásmódért, melyben Géza Nándorfejérvár dicsôséges elfoglalásakor a görög foglyokkal bánt. Hogy ezt a diadémet valóban Mihály császár ajándékozta és valóban I. Gézának, az kitűnik a koronát ékítô képek felírásaiból, melyek megnevezik mind Mihály császárt, mind pedig Gézát, »Magyarország (görögül: Turkia) igazhitű királyát« is. Ezen tehát semmiféle szkepszis nem tud egy jottányit sem változtatni. Szentkoronánk másik része, a felsô, zárt korona, melyet egy ma már ferdén álló kereszt ékít. Ez a felsô zárt korona az, melyet *II. Szilveszter küldött *Szent Istvánnak, s melyet valószínűleg már *I. Géza korában összeillesztettek a *Dukász-féle nyílt koronával.

Szilveszter koronaadományát *Szent Istvánnak az a legendája beszéli el, melyet *Hartvik püspök szerkesztett *Kálmán király korában, mintegy 1109 és 1114 között. Nincs ok, amiért hitelét kétségbe vonnám, s ez a legenda a tanúnk arra, hogy mai Szentkoronánknak felsô, nem *Dukász-féle része az eredeti Szilveszter küldötte szentistváni korona.

Igaz, *VII. Gergelynek, a pápai világuralom szenvedélyes elôharcosának egy 1075-ben írt oklevele azt állítja, hogy *III. Henrik német császár, mikor magyar hűbéresét, Pétert 1044-ben trónjába visszahelyezte, a pápának, helyesebben *Szent Péter apostolnak megküldötte a legyôzött *Aba Sámuel királyi lándzsáját és koronáját éspedig azért, hogy »azok, mint az ország jelképei, eljussanak arra a helyre, hová a Magyarország fölötti fôhatalom (principatus) tartozik«. Ne feledjük, Gergely mindenáron fôhűbér urává akarta magát tenni minden keresztény fejedelemnek, így a magyar királynak is. Ezért Gergely elôadása csak részben lehet helyes. Mert ne feledjük azt sem, hogy más, teljes hitelű német krónikák, melyeknek nem volt érdekük mást mondani, mint a puszta tényeket, csak a lándzsa megküldésérôl tudnak. Így az Altachi Évkönyvek is, melyek pedig ennek a kornak magyar eseményeire máig a legfontosabb forrásunk, hiszen egykorú magyar krónikáink is ezekbôl merítettek. És csak lándzsát látott a Szent Péter bazilikában felfüggesztve az a milánói követ is, ki 1077-ben járt városa megbízásából Rómában, s ezt krónikájában szintén megírja. Úgy hisszük, *VII. Gergely a koronát csak állítólagos fôhűbérúri igényei alátámasztására tette hozzá a lándzsához, s ennek a koronaküldésnek csak annyi alapja van, mint a pápai hűbéruraságnak Magyarország fölött, melyet *VII. Gergely ebben a levélben is, de más írásaiban is épp ily meggyôzôdéssel hirdet. Különben is, még Gergely sem arról a koronáról szól, melyet Szilveszter küldött, – ez a hiedelem csak azért terjedhetett el a magyar történetírásban, mert Gergely levelét sokan félreértették, s úgy magyarázták, hogy Henrik azért küldötte volna *Aba Sámuel koronáját Rómába, mert az onnan jött.

Másfelôl tény az, hogy *III. Henrik császár *Aba Sámuel fölött nyert gyôzelme után (mikor pedig ennek lándzsáját is elküldötte »*Szent Péter testéhez«) Pétert megkoronáztatta – »koronájába teljes joggal visszahelyezte« – és sajátkezűleg intronizálta. A következô évben azután, mikor Henrik ismét meglátogatta magyar védencét, ez lándzsával felajánlotta neki országát, melyet Henrik nyilván ugyanazon lándzsával vissza is adott neki – hűbér gyanánt. Az is tény, hogy Péter után I. Endrét, I. Bélát, s mind az összes többi XI. századi magyar királyt megkoronázták (*Szent László kivételével). Volt tehát királyi lándzsa is, korona is az országban azután is, hogy Aba lándzsája Rómába került, s azelôtt is mielôtt *Dukász Mihály Szentkoronánk alsó részével I. Gézát 1075 körül megajándékozta. (Pl. Salamon király 1063–1076. évi obulusain – ezüstpénzein – is fején koronával ábrázoltatik.)

Miért a pápához fordult *Szent István koronáért?

Mert a koronázás egyházi szertartás, s ezért koronáért is a keresztény egyház fejéhez kellett fordulnia. Tény viszont az is, hogy *Szent István koronázásáról, tehát az új magyar királyság megalapításáról *III. Ottó német császár is tudott, sôt azt melegen pártolta, s *Szent István a magyar keresztény államot a császár jóindulatú buzdítására és a pápa áldása mellett alapította meg. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.)

Melyik a többi, s legrégibb magyar koronázási jelvény? Már *Szent Istvánt is kereszttel kezében ábrázolják pénzein, hosszú, lándzsanyélre tűzött kereszttel, éspedig nem kettôs, hanem egyszerű, de görög (egyforma hosszú szárú) kereszttel. Legrégibb pecséteinken – *Szent László és *Kálmán idejébôl – országalmát is tart a király, szintén kereszttel ékítve – mint ezt már fentebb is említettük. A kard is már *Szent István korának hagyománya – a *Koppány vezér ellen induló még koronázatlan fejedelmet német vitézei lovaggá ütik – sôt ô *III. Ottó császártól lándzsát is kapott ajándékba. Ezt a lándzsát kereszttel is szokták ékíteni. Imre király és öccse Endre, a késôbbi *II. Endre viszályából tudjuk azt is, hogy a királyi (bírói) pálca mily fontos jelvénye a királyi hatalomnak. Mikor ugyanis a Dráva partján egymással szemben álló két sereg királyi oldaláról Imre király egymagába átmegy Endre táborába, csupán királyi pálcáját tartja kezében, mert ez a fegyver elég ahhoz, hogy öccsét kézenfogva ellenállás nélkül kivezethesse fegyveresei közül és fogságba vethesse. Régi hagyomány, hogy *Szent István palástját adják rá az új királyra.

Most már az a kérdés, hogy mai koronázási jelvényeink közül a szent koronán kívül, melyek kétségtelenül *Szent István koriak? A palást, s talán még a jogar is. Mert a ma is használatos kard, országalma, s a többi ruhák, sôt a kereszt is, kétségtelenül késôbbiek, legtöbbnek már stílusa is elárulja ezt. A palástra azonban – mely *Gizella királyné és udvarhölgyei munkája, – rá van hímezve, mégpedig a sok javítás és átalakítás dacára ma is olvashatóan, hogy azt *Gizella királyné ajándékozta a veszprémi egyháznak. Ebbôl az eredetileg miseruhának készült öltönybôl alakították át a koronázási palástot.

A jogar (sceptrum) *Szent Istvánkorinak látszik – stílusa erre mutat – s egyike a legrégibb máig fennmaradt európai királyi jogaroknak, ha éppenséggel nem a legrégibb. Mégis, teljes biztonsággal – adatok híján – nem lehet azt ma már *Szent Istvánra visszavezetni, hiszen régisége ellenére késôbben is kerülhetett a magyar koronázási jelvények közé. A kard kései darab, mintegy XVI. századi, késôbbi az országalma is, melynek korát elárulja a ráillesztett Anjou-kori magyar címer, és késôbbi az apostoli kereszt is, mely mai alakjában szintén nem lehetett meg *Szent István jelvényei között.

De lássuk most a magyar Szentkorona további sorsát. Tudjuk, mai Szentkoronánk két részbôl van összeillesztve, mégpedig elég primitív módon: a felsô, *Szent istván kori rész 1·5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az *I. Géza-féle bizánci alsó koronához.

Ilyen nagyfontosságú esemény Szentkoronánk eléggé viszontagságos történetében nem fordult elô több. Az Árpádok sajnálatos testvérharcai alatt ugyan sokat vándorolt egyik trónkövetelôtôl a másikhoz, azonban egészen *Bajor Ottó ismeretes kalandjáig nem ismerünk róla semmi említésre méltó eseményt. Az említett Ottó a *Szent István-nemzetség fiágának kihalta után, 1305-ben magyar királlyá választatván, Magyarországba utaztában a Szentkoronát, melyet elôdjétôl, a lemondott *Venceltôl kapott meg, valahol Ausztriában, egy igen sokaktól járt országúton elvesztette. Tudniillik a tokba rejtett Szentkorona – lehet, hogy a tokot híven ábrázolja a Képes Krónikának ezt a jelenetet megörökítô képe – a kocsiról, melyen Ottó utazott, leesett, s azt csak jóval késôbb találták meg Ottónak a keresésé­re visszaküldött emberei. A kor vallásos képzelete, melyet mélységesen áthatott Isten mindenekre kiterjedô gondosságának hite, az Isteni gondviselés művét látta a Szentkorona csodálatos megtalálásában, s azt azzal magyarázza, miszerint Isten nem akarta, hogy Magyarország megfosztassék az ô, angyal-küldötte koronájától. Tehát a Szentkorona birtokosa már itten, a XIV. század közepei Képes Krónikában is Magyarország, és nem a király. Ottó már kezdettôl gyenge és népszerűtlen uralmát megerôsíteni nem tudta, s ezért, hogy a hatalmas *Apor László erdélyi vajda szövetségét megnyerje, ennek lányát óhajtotta feleségül venni. A vajda azonban a királyi kérôt fogságba ejtette, a Szentkoronát pedig magához vette. Ottó rövidesen kiszabadult, de reményt vesztve feladta a küzdelmet a magyar trón elnyerésére, s eltávozott az országból. A Szentkorona Apornál maradt, ki nem volt hajlandó azt a közben trónra került *Károly Róbertnek átadni. Károlyt tehát egy más, *Gentilis bíboros, pápai követ által felszentelt koronával koronázták meg, 1309-ben, míg az eredeti Szentkoronát Gentilis egyházi átokkal sujtotta, hogy azzal érvényesen koronázni mindaddig ne lehessen, míg az *Károly Róbertnek kezére, vagy pedig a székesfehérvári káptalan birtokába nem kerül. Ez utóbbi ugyanis mindeddig a Szentkorona ôrzôje. Végre is *Apor László 1310-ben mégis kiadta a Szentkoronát, s Károlyt utolsó: negyedik magyar koronázásán azzal is meg lehetett koronázni. Ettôl kezdve a Szentkoronát a biztos Visegrád vára idôkkel dacoló falai között ôrizték, vagy pedig Budán, a királyi várban. De a királyi tárnokmester budai háza is volt ôrzôhelye Szentkoronánknak. A visegrádi várban történt Szentkoronánkkal az 1440. évi, már többször említett különös, de a korona végtelen nagy jelentôségére igen jellemzô esemény: a Szentkorona elraboltatása *Erzsébet özvegy anyakirályné parancsára. Említettük azt is, hogy a királyné elítélendô parancsát *Kottaner Ilona hajtotta végre, a királyné bizalmas udvarhölgye, ki ezt a feladatot pontosan és nem minden leleményesség nélkül teljesítette. Bár igen érdekes a kalandos rablási história s az izgalmas utazás Visegrádról Komáromba a királynéhoz, télvíz idején kocsin a befagyott Duna jegén át, mely meg is repedt a Szentkoronát szállító kocsi súlya alatt, ezt itten mégsem mesélhetjük el újból. Itt csak annyit, hogy mikor Erzsébet megtudja, hogy a pártján lévô urak hajlandók lettek volna az ô gyermekét megkoronáztatni, eleinte nem merte bevallani bűnét a magyar urak elôtt, hanem nagyon megbánva fölöslegesnek bizonyult tettét, rá akarta bírni *Kottaner Ilonát, hogy csempéssze vissza a koronát ismét Visegrádra. Azonban a szegény asszony, ki már eddig is rengeteg aggodalmat, testi és lelki fájdalmat, lelkiismeretfurdalást állott ki bűne miatt, erre semmiképpen sem volt rávehetô, s megfeledkezve a királyné iránti tiszteletrôl és szubordinációról, elég nyers válaszban tagadta meg az elôbbinél is furcsább megbízás teljesítését. De az özvegy anyakirályné nem haragudott meg. Elhatározták, hogy rögtön végrehajtják a koronázást, s *Kottaner Ilona Zsigmond király egy díszes, arany és vörös, fehér mintás öltönyébôl, melyet késôbb miseruhává alakítottak át, éjnek idején a komáromi vár kápolnájába zárkózva, nagy titokban megvarrta a kis László koronázási öltönyét: albát, (fehér inget), palástot, stólát (tehát ez is volt a koronázási ruhák között, ami arra mutat, hogy a koronázási díszöltözet majdnem teljes papi ornátusnak felel meg), karkötôt (mint a misézô papnál), keztyűt (apátok, püspökök is viselnek ezt teljes díszben) és sarut. Ez a leírás igen fontos, mint egyetlen és teljes hitelű felsorolása annak, hogy a magyar király koronázási öltözete milyen darabokból állott. (Itt Zsigmond császárnak *Dürer által festett, ismert arcképére emlékeztethetek, melyben szintén van stóla, karkötô, s a császár szinte mint misézô püspök ábrázoltatik.) Ezen elôkészületek után az özvegy anyakirályné bevallotta a magyar urak elôtt, hogy a Szentkorona már nála van. L*átva a rossz benyomást, melyet ez a felfedezés *Garai Lászlóra, a Szentkorona ôrzésével megbízott báróra tett, (ebbôl úgylátszik, hogy ez tényleg nem tudott a Szentkorona elrablásáról) segítségül hívta *Cillei Ulrik mellé másik rokonát, Albert osztrák herceget. Az osztrák herceg felismerte a helyzetet: ha Ulászló lengyel király eljut a magyar trónra, elvesznek a *Habsburg-háznak a magyar trón elnyerésére táplált reményei, míg a gyermek László trónfoglalásából az osztrák ház elé fényes lehetôségek tárulnak. Lóhalálában – a szó szoros értelmében, mert több lovat halálra hajszolt – Székesfejérváron termett tehát, éppen pünkösd napján, melyre a kisded koronázását kitűzték. Már más helyt leírtuk a hirtelenében megejtett koronázást, melyen a magyar országlakosoknak csak egy része jelent meg, a többi – a nagyobb és jelentékenyebb rész, köztük *Hunyadi János is – a török veszedelem ellen legalkalmasabb királyjelölt: *I. Ulászló mellett állott.

Szentkoronánk XV. századi kálváriája *Kottaner Ilona merényletével még nem ért véget, sôt annak súlyosabbik része csak most kezdôdött. A gyermek László pünkösdi koronázása után (1440. május 15.) – ez is eléggé ismeretes – Szentkoronánk az özvegy királyné kezén maradt, ki azt féltékenyen ôrizte, s nem volt hajlandó az idôközben szintén megkoronázott *I. Ulászlónak átadni.” 40 – 58-64.

 

Amint másutt olvasható, ekkor koronázzák meg *I. Ulászlót a *Szent István fejereklyetartóját addig díszítô koronával, amelyet a székesfehérvári bazilikában lévô sírból vesznek ki. Az 1440. július 17-én kelt oklevélben az országgyűlés szól a királyválasztási jogról és a királyi hatalom átruházásának jogáról, s a Szentkorona eszméjérôl is, a Szentkoronát mindaddig megfosztva “hatályosságától, bármely jelentôségétôl, misztériumától és erejétôl”, amíg meg nem kerül, egyúttal átruházva e tulajdonságokat az említett ereklyére. Tették ezt azért, mert az 1439-ben elhunyt Albert csecsemô fia az adott helyzetben nem volt megfelelô, Ulászló volt “az alkalmas király”.

 

Kövessük tovább *Bartoniek sorait:

“A Szentkorona újból vándorútra indul tehát – híven kifejezve, szimbolizálva azt a szerencsétlen szakadást, mely a magyar királyi hatalom birtokában ekkor bekövetkezett, s csak Mátyás uralomrajutásával, illetôleg 1464-ben történt megkoronázásával ért véget. Nem egészen bizonyos, hogy a Szentkoronát *Erzsébet királyné hová rejtette és továbbította, csak az bizonyos, hogy meglehetôsen viszontagságos utazás után az özvegy anyakirályné végre is Habsburgi Frigyes római-német királynak, rokonának kezébe adja, mint zálogot 2500 magyar forintnyi kölcsönösszegért! Ez a legnagyobb megaláztatás, melyet Szentkoronánk kilencszáz éves története alatt elszenvedett: zálogtárgyként a Bécs melletti Hainburg várába vándorol, s osztrák földön és kézen marad 24 éven keresztül. Frigyes persze – látszólag *V. László gyámjaként, ennek érdekében – nem akarja kiadni a Szentkoronát, nemcsak *I. Ulászlónak, hanem magának gyámoltjának, *V. Lászlónak sem, mikor az 1453 januárjában tényleg átveszi az uralmat Magyarországon. Ezzel aztán Frigyes nyíltan színt vallott, hogy magának akarja Magyarországot megszerezni. Azonban 1464-ben – részben *II. Pius pápa, a híres Aeneas Sylvius Picco­lo­mini nyomására is, aki pápasága elôtt *III. Frigyes szolgálatában állott – mégis csak kénytelen Szentkoronánkat Mátyás királynak kiadni. Nem részletezhetjük itten azt a huzavonát, akadékoskodást, mellyel Frigyes Szentkoronánk visszaadását késlelteti, sôt kijátszani szerette volna. Mátyásnak magas váltságösszeget kellett fizetnie Frigyes császár kezéhez, 80,000 frt-ot, tehát harminckétszeresét annak a 2500 frt-nak, melyet Frigyestôl a Szentkoronáért anyagi nehézségbe jutott rokona: Erzsébet kapott.

Az a méltatlan sors, melyet a Szentkoronának az utóbbi huszonnégy év alatt el kellett szenvednie, arra késztette Mátyást és az országlakosokat, hogy törvényben gondoskodjanak ezentúl a Szentkorona kellô ôrzésérôl. Mindjárt a koronázás utáni 1464. országgyűlés törvényben elôírja, hogy a király gondoskodjék arról, hogy a Szentkorona méltó helyen, alkalmas személyek által ôriztessék, nehogy, amitôl Isten óvjon, ismét elidegeníttessék az országtól, ahogy ez nemrégiben annak méltatlan és gondatlan ôrzése miatt történt, amibôl az országra jóvátehetetlen károk és kimondhatatlan veszteségek származtak, s amiért a Szentkoronát az ország közössége pénzébôl vissza kellett váltani. (1464: II. t.-c.) A törvény csak ennyit mond, a végrehajtást, úgy látszik, a királyra bízták, ekkor még nem voltak szokásban a nagyon szabatos és részletes elôírások törvényeinkben. Ezek inkább irányelveket szabnak meg, melyeket a gyakorlat, a kormányzás a lehetôség szerint alkalmaz a felmerülô esetekben és rendesen márcsak megtörtént bajokat, jogsérelmeket akar reparálni.

Ezután végig a mohácsi vészig nem történt a Szentkoronánkkal említésre méltó esemény: Mátyás király halála után *Corvin János, kit Mátyás utódjává dezignált, s ki ezért a Szentkoronát és a többi jelvényt is magánál tartotta, készséggel átadta azokat szerencsésebb riválisának, *I. Ulászló cseh királynak, e néven második magyar királynak, sôt ennek koronázásakor a menetben ô maga, Mátyás trónjelöltje vitte a koronát. Két évvel Ulászló koronázása után, 1492-ben, az ô elsô törvénykönyve már pontosan megszabja, hogy hol, s kiknek kell a szentkoronát ôrizniük. (Beköszönt a nagy törvényhozási idôszak, Werbôczy korszaka, s Ulászló tizenöt éves uralkodásából hét törvénykönyv maradt fenn.) Tehát az 1492: 3. artikulus elrendeli – itt már az országgyűlés beszél, elsô személyben, nem a király, mint még Mátyás törvényeiben is –, hogy a korona ezentúl – mint eddig is – Visegrád erôs várában ôriztessék, két koronaôr által, kiket az országgyűlés választ tagjai közül. A Szentkoronának és a koronázási jelvényeknek tényleges ôre persze a visegrádi vár kapitánya volt, kinek az idônként választott koronaôrök a Szentkoronát írásos elismervény ellenében adták át. 1498-ban a 25. artikulus elrendeli, hogy a koronaôrök ne papok, hanem világi bárók legyenek, 1500-ban pedig a 23. artikulus megszabja, hogy koronaôrt csak kettôt válasszanak éspedig a világi urak közül, a király, a bárók, prelátusok és a többi országlakosok együttesen.

A mohácsi vész elôtt a többi koronázási jelvény mindig követte a Szentkorona sorsát, kivéve azt a 24 évet, mikor Szentkoronánk Ausztriában, *III. Frigyes császár kezén volt, hova a többi jelvényt nem vitték el. Hogy az akkori koronázási jelvények közül ma csak a jogar, az országalma és a királyi palást vannak meg, azt már fentebb említettük.

Nem hagyhatjuk el a középkort a nélkül, hogy ki ne térjünk arra a rendkívüli fontosságra, melyre Szentkoronánk a középkori magyar állami és politikai életben is szert tett. Ez már kiviláglik ugyan az eddig mondottakból is, hiszen már eddig is láttuk, hogy a Szentkorona eszméje, még ennél is nagyobb jelentôségű.” 40 – 64-66

 

Folytassuk ugyancsak Bartoniektôl:

 

“A Szentkorona és a koronázási jelvények története az újkorban.

A magyar Szentkoronát és a koronázási jelvényeket az újkor sem kímélte meg kisebb-nagyobb viszontagságoktól. *Zápolyai János király, ki *Pe­ré­nyi Péterrel, a mohácsi katasztrófa életben maradt alvezérével egyetemben ekkor a Szentkorona ôre volt, könnyen hozzáférhetett a hagyományos Visegrádon ôrzött koronához. Annál is inkább, mert ekkor még Perényivel egy párton volt, ki csak az ô megkoronázása után állott át Ferdinándhoz, magával víve a Szentkoronát is. Ferdinándnak székesfejérvári koronázása után aztán a Szentkoronát valószínűleg visszavitték Visegrádra, hol az még – úgy látszik – 1529-ben is ôriztetett. Ebben a szomorú évben újra szégyenletes esemény történt Szentkoronánkkal: a Zápolyai-párti *Bánffi János foglyul ejtette a török elôl a Szentkoronával menekülô *Perényi Péter koronaôrt, s azt a Szentkoronával egyetemben az akkor Magyarországra tört *Szulejmán szultánnak kiszolgáltatta. Szulejmán aztán átadta a Szentkoronát a nála hódolatra jelentkezô Zápolyainak. Jánosnál is maradt Szentkoronánk egészen ennek haláláig, mikoris özvegye, *Izabella királyné örökölte, ki 1551-ben a *Fráter György által közvetített békét *I. Ferdinánddal megkötve, ennek adta át a Szentkoronát. Ezzel is bizonyította, hogy a maga, fia *János Zsigmond és minden utódai nevében a magyar trónról Ferdinánd és utódai javára lemond. A Szentkoronát *Castaldo császári tábornok vette át, ki azt aztán spanyol és magyar lovasokkal Pozsonyba, az országgyűlésen ott idôzô Ferdinándhoz vitte. Ferdinánd birtokában nem maradt Szentkoronánk állandóan az országban. Az ország nagy része török kézre került és éppen azok a területek, melyeken eddig Szentkoronánk ôriztetett. A Habsburg-korban ezért túlnyomólag Pozsony erôs várában tartották a Koronát és a többi jelvényt, de elôfordult az is, éspedig mindjárt *I. Ferdinánd alatt, hogy a drága jelvények Bécsbe, sôt Prágába, az akkori Habsburgok kedvelt székhelyére vitettek, aszerint, amint a király éppen ott tartózkodott, vagy a török veszély és olykor forrongó alattvalói támadásai elôl biztonságosabbnak látta.

A bécsi béke aztán 1606-ban arra kötelezte Mátyást, az eljövendô királyt, hogy a Szentkoronát békésebb idôk beálltával visszahozza Magyar­országra és Pozsonyban ôriztesse, (1606. 4. tc.) szintúgy az 1608. 4. tc., mely a Szentkoronát corona regni-nek, az ország koronájának nevezi. *Rudolf ugyanis a prágai Hradzsinban, az ô állandó rezidenciáján tartotta magánál Szentkoronánkat, s nem akarta kiadni, azonban Mátyás fôherceg unszolására végül mégis engednie kellett. Ez viszont csak Ausztriában akarta ôriztetni az ország koronáját, mert méltán tarthatott attól, hogy ha az az országban van, valamelyik »rebellis« kezére jut, s az esetleg saját magát koronáztatja meg vele. Kisebb-nagyobb huza-vona után végre mégis az ország akarata gyôzött: *Rudolf 1608. június 12-én igen nagy ünnepélyességgel kiszolgáltatta a Szentkoronát rejtô ládát Mátyás fôhercegnek s a kíséretében lévô nagyszámú s fényes fegyverzetű magyar rendi deputációnak, s a koronázás megtörténte után *II. Mátyás – az 1608. koronázás utáni törvények 16. tc.-e értelmében – a Szentkoronát a koronázási jelvényekkel egyetemben a pozsonyi várba viteti.

A XVII. sz. folyamán aztán a *Bethlen-féle felkelés idején, 1618-ban a Szentkoronát *Révay Péter koronaôr kénytelen volt átadni a felkelôknek, s így az *Bethlen kezében elôbb Zólyom várába, majd Kassára, innen Eperjesre, végül Ecsedre, Szabolcs megyébe kerül, amint *Bethlen Ferdinánd elôl visszavonulni kényszerült. Az 1621. júniusi nikolsburgi béke értelmében aztán a Szentkorona újból *II. Ferdinánd birtokába jutott.

*Bethlent a magyar rendek ugyan megválasztották királlyá, azonban meg nem koronázták, noha a Szentkorona ekkor még az ô kezén volt. Ezen 1619–1622-i viszontagságos évek alatt a Szentkorona ôre, *Révay Péter gróf, állandóan a Szentkorona mellett tartózkodott, követte azt mindenhová, míg csak 1622-ben, miután azt *II. Ferdinánd megbízottának átadta, meg nem halt. A Pozsonyba érkezô Szentkoronát a nép a legnagyobb lelkesedéssel fogadta s a hatóságok a legnagyobb ünnepélyességgel vették át.

1644-ben, *I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felkelésekor a Szentkorona rövid idôre ismét elhagyta Pozsonyt, s Gyôrnek a Duna által védett várában ôriztetett.

1683-ban a Szentkoronának ismét menekülnie kellett, bár az 1659. 1. tc. újból eltiltja, hogy azt nem szabad kivinni az országból, de a török hadak ekkor Bécs ellen vonultak a Duna balpartján, hol Pozsony is fekszik, s innen a Szentkoronát elôbb Linzbe, majd Passauba kell menteni. Bécs felmentése s a török diadalmas visszaverése után a Szentkorona is visszakerül Pozsonyba, hol aztán 1703-ig marad, mikor ismét Bécsbe viszik, – valóban azért-e, mert a pozsonyi várat villámcsapás érte, s a vártorony kigyulladt, vagy mert *II. Rákóczi Ferenc szabadságharca miatt tanácsosnak látszott? Pozsonyba kerül vissza s ott marad aztán a Szentkorona 1712-tôl egészen 1784-ig, nem számítva azt a rövid idôt, midôn az osztrák örökösödési háború alatt a határtól távolabb fekvô, erôs komáromi várban ôriztetett.

Egyik legszomorúbb periódusa Szentkoronánk történetének az a hat év, melyet az 1784. április 13-tól 1790. febr. 17-éig a bécsi császári udvari kincstárban, *II. József rendeletébôl töltött, József többi országa koronái közé elraktározva. Két igen aulikus fôúr volt akkor a koronaôr, az egyik, gróf *Balassa Ferenc, magyar neve ellenére a magyarok esküdt ellensége is, s ezek valósággal lopva vitték át a szent kincseket. Annál nagyobb örömujjongás közepette, s valóságos diadalmenetben hozta vissza – mondhatni az egész nemzet – 1790-ben. Nem térhetünk itt ki azokra az ünnepélyekre, melyekkel a nemzet a hazatérô Szentkoronát fogadta, itt csak azt jegyezzük meg, hogy az általános lelkesedésben részt vett Horvátország nemessége is, mely ekkor még egynek érezte magát a magyarral és Zágráb megye követei magyar nemzeti színekben tartott magyar díszruhában vettek részt a Szentkoronát fogadó országgyűlésen. A hazatérô Szentkoronát Budára vitték, ott három napig közszemlére tették ki, s csak azután helyezték el a királyi várban, hol ettôl kezdve ôriztetik mind a mai napig. »Éljen a magyar szabadság«, a felszabadulásnak ez a kiáltása hangzott végig az egész országon a Szentkorona hazatértekor, s a kor legjobb magyar költôi intéztek költeményeket »dicsô koronánkhoz«, az »egekbôl szállott szentséges ajándékhoz«, s a történettudományban valóságos irodalma támadt a Szentkorona történetének.

A napóleoni háborúk alatt újból ismételten menekülnie kellett a Szentkoronának: 1805-ben Budáról Mohácsra, majd 1809-ben Egerbe és Gyöngyösre.

Az 1848–49-i szabadságharc alatt, midôn *Kossuthnak és kormányának 1848 decemberében *Windischgrätz hadai elôl Debrecenbe kellett menekülnie, a kormány magával vitte a Szentkoronát is. Nem kis nehézségek árán, kocsin, a még csak alig elkészült Lánchídon, melynek úttestét deszkákból hevenyészték össze, vitték a pesti pályaudvarra, innen a koronaôr-gránátosok kísérete mellett különvonaton Szolnokra, majd Debrecenbe. A világosi katasztrófa után – ez eléggé ismeretes – *Szemere Bertalan, akkori belügyminiszter Orsova mellett egy lakóitól elhagyott ház földjében három társa segítségével elásta a Szentkoronát és a jelvényeket rejtô ládát – nehogy az a császáriak kezére kerüljön. De itt nem volt jó helyen a Szentkorona, s ezért másnap újból kiásták, s az Oláhországba vezetô úton két fiatal fűzfa között újból elásták, most már ottan is hagyták. Itten találták meg 1853 tavaszán a nemzet Szentkoronáját, melyet külön tok védett, sértetlenül, de a kardot igen rozsdásan, s *Szent István palástja is sokat szenvedett a füzes nedves földjében. Innen vitte osztrák hadihajó fel Buda-Pestre, hol *Albrecht fôherceg, a császár helytartója és *Scitovszky János bíboros-hercegprímás fogadták, s a nép oly lelkesedéssel, mint 1790-ben. De itt csak három napig volt kitéve közszemlére, s aztán vitték tovább Bécsbe, mert *Ferenc József személyesen akart meggyôzôdni róla, hogy a valódi jelvényeket találták-e meg. Maga Scitovszky prímás szállította fel vasúton Bécsbe a Szentkoronát, s a vasúti kocsi ablakából minden állomáson megmutatta az odasereglett népnek, s áldást osztott vele. Bécsben aztán az ifjú császár az udvari kápolnába vitette, fölötte ünnepélyes Te Deumot tartatott, majd visszaküldte Budára.

Magyarország fennállásának ezredéves örömünnepén, 1896-ban ismét bemutatták Szentkoronánkat a magyar népnek, mely az udvari hintóban Budapest utcáin körülhordozott Szentkoronát az illô, el nem múló áhítattal szemlélte.

Az 1916. december 30-ai koronázás utáni három napon, az ismét közszemlére tétetett ki a Mátyás templomban, s akkor is a nép ezrei zarándokoltak szemléletére.

Attól kezdve a budai várpalotában ôriztetik a Szentkorona a nemzet legsúlyosabb megpróbáltatásai közepette is. *Szent István király halálának az idén ünnepelt kilenc százados évfordulóján a magyar népnek és a külföld baráti vendégeinek ismét alkalma nyílt a Szentkorona háromnapos áhítatos szemléletére, a magyar tudós világnak pedig a Szentkorona beható tanulmányozására.” 40 –  174-178.

 

1918-ban, amikor az ôszirózsás forradalom megszüntette a királyság államformáját, és kikiáltották a köztársaságot – ami a történeti alkotmány tükrében alkotmányellenesen az erre hivatott alkotmányos tényezôk mellôzésével történt –, az 1919. évi XXXI. néptörvény megszüntette a koronaôri tisztséget, és az ôrzést a miniszterelnök és a belügyminiszter kötelességévé tette.

Noha már 1918-ban, a köztársaság kikiáltása után terjesztettek a korona megsemmisítésére buzdító röplapot, a koronát a forradalmak és a kommunisták diktatúra idején nem érte támadás.

Az 1918–19-es forradalmak idején, még a Károlyi-féle “Népköztársaság” alatt feloszlatták a koronaôrséget, és megszüntették a koronaôri intézményt.

A kor viszonyait jól jellemzik *Ambrózy Gyula gróf, koronaôr feljegyzései:

 

“E napok egyikén egy orvosnövendék keresett fel, aki mint mondotta, annyira szívén viseli a korona sorsát, hogy a nyugtalanság kergette hozzám. Elômutatott egy röpiratot, »Mi történjék a magyar szent koronával?« cím alatt. Ebben az író a legképtelenebb ízetlenségek után oda konkludált, hogy a koronát el kell pusztítani, hogy vele a királyság symboluma is örökre megsemmisüljön. Látogatóm arra ajánlkozott, hogy ha a koronát biztosabb helyre kívánnám vinni, néhány társával szívesen segédkezik. Nagyon megköszöntem hazafias felajánlkozását, de mai napig sem tudom, vajjon az illetô tényleg a korona egy fanatikus rajongója volt-e, vagy pedig *Károlyi Mihály egyik felbérelt alakja, aki csak tôrbe akart csalni. Pár nap múlva ugyanis újra megjelent és még energikusabban ajánlotta fel szolgálatait. Jobb kezét beszélgetésünk egész ideje alatt kabátja zsebében tartotta s így minden pillanatban el voltam rá készülve, hogy tôrt, vagy revolvert ránt ki onnan. Egymás kölcsönös, gondos megfigyelésén kívül azonban nem történt semmi, távozott s azóta sem hallottam róla.

Károlyinak azt ajánlottam fel, hogy *Vix-et, a francia megszálló csapatok parancsnokát kérem meg arra, hogy a királyi vár ôrizetét vállalja el, mert így a nemzetközi csapatok védelme alatt, a várban elhelyezett korona is nagyobb védelemben részesülne. Minthogy Károlyi ezt az ajánlatomat sem tartotta teljesíthetônek, nem maradt más hátra, mint arra kérni, intézkedjék, hogy a megbízható csapatok valamelyike oly utasítást kapjon, hogy adandó esetben azonnal az ôrség segítéségre siessen. Károlyi megígérte, hogy sógorával, *Festetich Sándorral, az új hadügyminiszterrel beszélni fog errôl, de kért, hogy lépjünk magunk is érintkezésbe vele. Távozáskor a kapuban találkoztunk *Festetich Sándorral, kitôl aziránt érdeklôdtem, vajjon van-e oly megbízható csapata, amelyre mindenképpen számítani lehet. Azt válaszolta, hogy addig, amíg ô a hadügyminiszter, egy vadászezred neki teljesen megbízható. Arra kértem tehát, hogy ezt az ezredet vagy annak megfelelô részét utasítsa, hogy szükség esetén elsôsorban a korona védelmére siessen. »Hogyne, nagyon szívesen fogok intézkedni, de természetesen elsôsorban a mi személyünket kell nekik megvédeni!« volt az akkori hadügyminiszter, nem tudom nem-e meggondolatlan vagy megzavarodott válasza! Apponyi gróffal összenéztünk és továbbmentünk. Eszerint tehát a Károlyi-féle miniszterek személye elôbbre való az 1000 éves magyar szent koronánál is? A hadügyminiszter ezen válaszát, nehogy feledésbe menjen, azonnal papírra vetettem.

Július 26-ika táján *Patay Tibor a Berlinben megjelenô »Vossische Zeitung« július 21-iki 199. számát hozta magával. Ebben »Die Stefans Krone unter den Hammer« címmel nagy megdöbbenésünkre egy közleményt találtunk, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar szent korona elárverezésérôl *Kun Bélával tárgyalt s megbízást is kapott arra, hogy a koronát 100.000 frankért eladhassa. Az összeg csekély volta eleinte kissé valószínűtlenné tette a dolgot, de késôbb gondolkozván afelett, hogy félig-meddig tisztességes ember egy országtól lopott koronát nem vásárolhat meg anélkül, hogy nyilvánvaló orgazdaságot ne kövessen el, kezdett a hír elfogadhatónak látszani, annyival is inkább, mert a koronán levô kövek a mai fogalmak szerint kevés értékűek s így a korona legfeljebb csak mint nyersarany értékesíthetô. – Ha nem tévedek, az 1867. évi becslés szerint nyers arannyal együtt csupán 30.000 forintra lett értékelve.”8 – 19-20.

 

A közfelfogás a Szent Koronában a magyar államiság jelké-pét látta. Ez a közmeggyôzôdés lehetett a korona legnagyobb védelmezôje.

Amikor 1920. március 22-én a hercegprímásból, az országbíróból, a nemzetgyűlés elnökébôl, a miniszterelnökbôl és *Ambrózy Gyula gróf koronaôrbôl álló bizottság, Horthy jelenlétében felnyitotta a korona ôrzésére szolgáló páncélkamrát, mindent rendbenlévônek talált.

 

Érdemes idézni a “Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok gondviselésérôl” szóló 1928. évi XXV. tc. indokolását és szövegét, amely részletesen, a Szent Korona közjogi jelentôségének teljesen megfelelô módon szabályozta a korona körüli teendôket és hatásköröket, az 1867 óta követett gyakorlatot kodifikálva.

 

“Az 1927. évi május hó 27-én a Felsôházban gróf *Ambróczy Gyula koronaôr egy interpelláció keretében adott kifejezést azoknak a hazafias gyötrô aggodalmaknak, amelyeket ô a lezajlott szomorú emlékű két forradalom alatt a Szent Korona biztonsága tekintetében elszenvedett és interpellációjában elmondotta, hogy a forradalmak alatt átszenvedett gyötrô aggodalmai érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy a legelsô adandó alkalmat meg fogja ragadni arra, hogy erre a nagyfontosságú és alkotmányos jelentôséggel bíró kérdésre – a rendezés érdekében – ráterelje a törvényhozás figyelmét.

A koronaôr akkoriban szíves volt rámutatni a rendezés szempontjából nagy jelentôséggel bíró kulcstartás kérdésére és annak megfelelô, megnyugtató rendezését sürgette.

A miniszterelnök az interpellációra adott válaszában ismertette a Szent Korona gondviselése körül az idôk rendjén kifejlôdött gyakorlatot és a rendezést a maga részérôl is szükségesnek találván, kilátásba helyezte egy, a koronaôr bevonásával és vele egyetértésben kidolgozandó szabályzatnak a törvényhozás elé való terjesztését.

Ilyen elôzmények után keletkezett a tárgyalás alatt álló törvényjavaslat.

Általánosságban a törvényjavaslat az idôk rendjén kialakult és immár 1867 óta fennálló törvényes és tényleges gyakorlatot tartalmazza és azzal szemben lényeges eltérést nem mutat.

Amidôn a törvényjavaslat a magyar királyi kormány alkotmányos felelôsségét és befolyását a Magyar Szent Korona ôrzése és gondviselése körüli teendôkre is kiterjeszti, ezzel a koronaôri intézményt megnyugtató összehangban tartja az 1848. évi törvényben lefektetett alkotmányos miniszteri felelôsség elvével.

Azzal az intézkedésével, hogy a koronaôr és a magyar királyi miniszterelnök közötti netáni ellentétek eldöntését az országgyűlésnek tartja fenn, amelynek döntéséig a vitás kérdésben a végrehajtás függôben tartandó, a Szent Korona biztonsága tekintetében messzemenô alkotmányos garanciát statuál.

Az egyesített bizottság azon a véleményen van, hogy amikor a Szent Korona ôrzése tekintetében legilletékesebb férfiú, a Szent Koronának ma már egyedül élô törvényes ôre, koronaôri esküjére való hivatkozással egy, a kulcstartás körül felmerült incidensbôl kifolyólag a törvényhozás elôtt feltárta azokat a súlyos aggodalmakat, amelyek ôt a lezajlott két forradalom alatt a gondjaira bízott Szent Korona biztonsága tekintetében eltöltötték és a törvényhozástól a kérdés intézményes rendezését kérte, sürgette, a miniszterelnök felelôssége tudatában és helyesen járt el akkor, amidôn a koronaôr kezdeményezésére a vele egyetértésben és összhangban kidolgozott törvényjavaslattal a törvényhozás elé lépett.” (Részlet a miniszteri indokolásból)

 

A Törvény így szól:

 

“I. Fejezet. Az országos koronaôrök hivatala.

1. §. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak (7.§) gondviselését, hivatali esküjükben fogadott hűséggel és szorgossággal, az ország törvényesen megválasztott és hivatalukba beiktatott koronaôrei végzik.

A magyar királyi minisztérium hatósága és felelôssége a Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak gondviselése tekintetében is fennállván, az ország koronaôrei e hivataluk ellátása körében ôket megilletô jogaikat és kötelességeiket a törvényesen kinevezett magyar királyi minisztériummal egyetértésben, a jelen törvény rendelkezései szerint, gyakorolják.

A minisztérium hatóságát a magyar királyi miniszterelnök érvényesíti.

2. §. Ha a miniszterelnök a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságoknak helyes gondviselése és törvényszerű magasztos rendeltetésük betöltésének biztosítása érdekében az ország koronaôrei által tett intézkedésen és eljáráson felül még intézkedést vagy eljárást tartana szükségesnek, a koronaôröket a szükséges tennivalókra felhívja, amennyiben pedig a felhívás veszélyes késedelemmel járna, a halaszthatatlan intézkedéseket maga foganatosítja.

A miniszterelnök közvetlenül tett intézkedései csupán az indokolt szükség tartamára maradnak hatályukban és azokról – megtételükkel egy­idô­ben – a koronaôröket értesíteni kell.

A koronaôrök – amennyiben nem a 3. §-ban írt módon kellene eljárniok – a miniszterelnök felhívásait teljesítik, esetleg közvetlenül tett intézkedéseihez pedig alkalmazkodnak és azok hatályosságát elômozdítják.

A miniszterelnök a jelen §. alapján tett intézkedéseirôl az országgyűlésnek haladéktalanul jelentést tesz.

3. §. Ha az ország koronaôreinek a miniszterelnök felhívása vagy intézkedése ellen olyan súlyos aggályaik volnának, hogy a felhívás teljesítését és az intézkedés hatályosulásának elômozdítását lelkiismeretükkel össze nem férônek vagy koronaôri esküjükben ütközônek tartanák, a felhívás vagy intézkedés ellen – aggályaik és javaslataik elôterjesztése mellett – felszólalnak.

Amennyiben az ellentétek eloszlatása ezen az úton nem sikerülne, vagy pedig a felszólalás veszélyes halogatással járna, a koronaôrök az országgyűlésnek azonnal jelentést tenni és jelentésük egy példányát – ugyanakkor – a miniszterelnökhöz is eljuttatni kötelesek.

Az országgyűlés határozatáig a vitás kérdésben a végrehajtást függôben kell tartani, kivévén, ha a függôben tartásból magára a Szent Koronára helyrehozhatatlan kár vagy közvetlen veszély származnék.

4. §. A koronaôri állás megüresedése esetében annak betöltése és a megválasztott koronaôr beiktatása iránt, a törvényes vagy törvényesen szokásba vett rendelkezéseknek megfelelve, haladéktalanul kell intézkedni.

5. §. Az ország koronaôrei tennivalóinak ellátása tekintetében egymás között szabadon állapodnak meg.

6. §. Az országos koronaôr lakóhelyének minden változását, valamint – lakóhelyétôl való tartósabb távollét esetében – tartózkodási helyét és annak változását a miniszterelnöknek bejelenti.

Az ország koronaôreinek az 1715: XXXVIII. törvénycikkben említett fenyegetô veszély vagy szükség esetében, avagy, ha a miniszterelnök a koronaôröket erre egyéb esetben felhívja, az indokolt idôtartam alatt állandóan a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzési helyének (8.§) közigazgatási területén kell tartózkodniok.

 

II. Fejezet. A koronaôrök gondviselésének tárgyai.

7. §. Az országos koronaôrök különös gondviselésének tárgyai: a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok, vagyis a királyi pálca, az országalma, a koronázási palást és koronázási kard.

Gondját viselik továbbá a koronaôrök a nekik számbaadott és a páncélkamarában (8. §. elsô bek.) elhelyezett többi tárgyaknak, amíg azok ott ôriz­tetnek és kiterjed még gondjuk magára a páncélkamarára, valamint az ahhoz csatlakozó ôrszobára, illetôleg azok kellô biztosságot nyújtó állapotára.

A koronaôrök a páncélkamarában elhelyezett többi tárgyak számbavételét az ezekrôl a tárgyakról készített leltárnak ilyértelmű záradékolásával, keltezésével és aláírásával ismerik el.

A leltározási eljárásnak részletes szabályait az országos koronaôrök meghallgatása után a minisztérium állapítja meg és gondoskodik arról, hogy az eddig feleslegesen koronaôri gondozás alatt álló tárgyak más helyen nyerjenek megfelelô elhelyezést.

 

III. Fejezet. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzésének helye és az ôrállás.

8. §. A Szent Koronát, a hozzátartozó drágaságokkal együtt, az ország székesfôvárosában, a királyi várpalotának ezidôszerint is erre a célra rendelt páncélkamarájában a m. kir. koronaôrség állandó ôrállása mellett kell tartani és szorgos és hűséges gondviseléssel ôrizni.

A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat más helyen és módon tartani és ôrizni nem szabad, kivévén az 1715: XXXVIII. törvénycikkben említett fenyegetô veszély és szükség eseteit, amidôn az országgyűlés avagy – halaszthatatlan esetben – a törvényesen kinevezett magyar királyi miniszterelnök intézkedik.

A miniszterelnök a jelen §. alkalmazása esetében is a 2. §.-ban kötelességévé tett módon teszi meg intézkedéseit.

9. §. Az országgyűlés együtt nem létében és ha törvényesen kinevezett minisztérium sem működnék, az ország koronaôrei esküvel fogadott kötelességük és lelkiismeretük szerint intézkednek és járnak el.

10. §. A m. kir. koronaôrség parancsnokának kinevezése elôtt az ország koronaôreit meg kell hallgatni.

 

IV. Fejezet. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak kivitele a páncélkamarából.

11. §. A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat a 8. §. második bekezdésében említett eseteken felül, ôrzésük és tartásuk helyérôl csupán a miniszterelnök és az ország koronaôreinek tudtával és hozzájárulásával, valamint legalább egyik koronaôr közreműködésével a gondosan mérlegelt törvényes vagy megokolt szükség tartamára szabad kivinni, így:

1. a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok rendeltetésének törvényszerű betöltése céljából az országgyűlés által törvényesen kitűzött koronázási szertartáshoz és annak elôkészületi cselekményeihez;

2. a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok biztonságának, épségének gondviselése, csorbítatlan megtartásuk biztosítása, valamint romlandóságuk megelôzése és meggátlása céljából;

3. a törvényes, törvényesen szokásba vett hivatali és egyéb indokolt szemlék céljából, valamint – amennyiben ehhez az országgyűlés is hozzájárul – az országos szertartásokhoz és ünnepségekhez;

4. a tudományos kutatás elômozdítása céljából.

12. §. A páncélkamara felnyitását igénylô minden esetben állami jegyzôkönyvet kell készíteni.

A jegyzôkönyvnek, az általános adatokon felül, tartalmaznia kell a lényegesebb mozzanatok és ténybeli adatok kimerítô és pontos leírását, valamint szemléltetô vázlat kíséretében, a koronaládán alkalmazott pecsétek változásának feltüntetését.

A jegyzôkönyvet – amennyiben jelen volt – a miniszterelnök, továbbá az országos koronaôr (koronaôrök) és a miniszterelnök által a jegyzôkönyv készítésére esetenként felhívott államjegyzô írják alá. Fontos vagy ünnepélyes esetekben – amennyiben jelen voltak – a jegyzôkönyvet aláírhatják még két közjogi méltóság és az országgyűlés két házának elnöke.

A jegyzôkönyvbôl két eredeti példány készül, amelyek közül az egyiket az Országos Levéltárban, a másikat a páncélkamarában kell elhelyezni. A páncélkamarában elhelyezett jegyzôkönyveket keletkezésük idôbeli rendjében, sorszámmal ellátva kell tartani.

A jegyzôkönyv másolataiból a miniszterelnök egy-egy példányt megküld az országgyűlés két házának, az országos koronaôröknek, egyet pedig a miniszterelnökség irattárában helyez el.

 

V. Fejezet. Belépés a koronaôrzô helyiségekbe.

13. §. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok tartására és ôrzésére rendelt páncélkamarába (8. §) csupán az arra feljogosítottak léphetnek be.

Hogy kit kell feljogosítottnak tekinteni, azt a miniszterelnök és az ország koronaôrei egyetértôleg döntik el.

Mindenesetre a belépésre jogosultaknak kell tekinteni azokat, akiket a 11. §-nak 1–4. pontjaiban felsorolt cselekmények elôkészítése vagy elvégzése céljából az országgyűlés, továbbá a minisztérium, illetôleg annak nevében a miniszterelnök kijelöl, meghív, avagy kirendel és errôl számukra okmányt állít ki. Ezt az okmányt, melynek a belépés célját és az okmány érvényességének idôtartamát tartalmaznia kell, a miniszterelnökön felül legalább is az egyik országos koronaôr láttamozza.

A belépés tilalmának a m. kir. koronaôrség az ország koronaôrei által kiadott szolgálati és ôrállási utasítások szerint szerez érvényt.

Az országos koronaôrök utasításai szabályozzák a páncélkamarához csatlakozó ôrszobába való belépést.

Az ország koronaôrei az általuk állandó érvénnyel kiadott utasításokat bemutatják a miniszterelnöknek.

 

VI. Fejezet. A kulcstartás.

14. §. A Szent Koronát rejtô koronaláda zárának kulcsa a miniszterelnököt, e kulcs két másodpéldánya közül egy-egy példány pedig az ország koronaôreit illeti meg.

15. §. A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat rejtô páncélkamara három zárpárjának eredeti (elsô példányú) kulcsai közül a felsô zárpár kulcsai a miniszterelnököt, a középsô és alsó zárpár kulcsai pedig az ország törvényesen beiktatott koronaôreit illetik meg oly módon, hogy a hivatalába beiktatott koronaôr a beiktatáskor mindig elôdének kulcsait nyeri el.

16. §. A páncélkamara három zárpárjának másodpéldányú kulcsait – a miniszterelnöknek és az ország koronaôreinek pecsétjeivel ellátott páncélládácskába helyezetten – a m. kir. központi állampénztár páncéltermének e célra kijelölt páncélszekrényében kell tartani.

A lepecsételt páncélládácska kulcsa, valamint a páncélládácskát tartalmazó állampénztári páncélszekrény egyik kulcsa – ennek másodpéldányával együtt – a miniszterelnököt, az állampénztári páncélszekrény másik két zárának eredeti és másodpéldányú kulcsai pedig az ország koronaôreit illetik meg.

17. §. A miniszterelnök a koronaláda és a 16. §-ban említett páncélládácska kulcsát, továbbá az állampénztári páncélszekrénynek ôt megilletô (16. §) kulcsát – ennek másodpéldányával együtt – és végül a Szent Koronát tartalmazó páncélkamarának ôt megilletô (15. §) eredeti kulcsait – saját pecsétjével lepecsételt külön-külön borítékokba helyezetten – a miniszterelnökség házipénztára páncélszekrényének e célra kijelölt páncélfiókjában tartja. Ebben a páncélfiókban más tárgyat elhelyezni vagy tartani nem szabad.

E négy, illetôleg az egyik koronaôr elhalálozása (18. §) esetén öt, mindkét koronaôr elhalálozása esetén pedig hat borítékot tartalmazó miniszterelnökségi házipénztári páncélfiók kulcsát a m. kir. miniszterelnökség házipénztárának és letéteinek kezelésére érvényes szabályok és gyakorlat szerint kell ôrizni.

A miniszterelnök a házipénztár rovancsolása alkalmával a miniszterelnökségi házipénztári páncélfiók borítékletéteinek sértetlenségérôl meggyôzôdést szerez és az eredményt közli az ország koronaôreivel.

18. §. Akár a koronaôr életében törvényes ok alapján nyert felmentéssel, akár pedig a koronaôr elhalálozásával szűnne meg a koronaôr hivatalviselése, a koronaôr birtokában tartott kulcsokat a m. kir. miniszterelnök gondviselésébe kell adni.

A miniszterelnök a koronaôr hozzájuttatott kulcsait, a miniszterelnök pecsétjével lepecsételt borítékokba helyezetten, a m. kir. miniszterelnökség házipénztárának említett (17. §) páncélfiókjában az új koronaôr beiktatásáig tartja.

Az elhunyt koronaôr birtokában tartott kulcsokat elsôsorban a koronaôr által e részben megbízott családtag vagy más személy – kinek nevét és lakását a koronaôr a miniszterelnöknek bejelenteni köteles – szolgáltatja be a miniszterelnökhöz. Ha ez nem történik meg, a kulcsok beszolgáltatásáról a hatósági közegek gondoskodnak. Ennek részletes szabályait, valamint a koronaôr elhalálozásának kötelezô bejelentését a m. kir. igazságügy­mi­niszter, illetôleg belügyminiszter rendelettel állapítják meg.

19. §. Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe és végrehajtásáról a m. kir. minisztérium, illetôleg saját ügykörükben az illetékes miniszterek gondoskodnak.” (A Magyar Törvénytár 1928. évi kötetébôl.)

 

Emlékezetes mozzanata a Szent Korona történetének az 1933-as koronaôr választás, amikor báró *Perényi Zsigmond és gróf *Teleki Tibor lett közfelkiáltással megválasztott koronaôr. Báró *Perényi Zsigmond megválasztott koronaôr a következôket mondotta:

 

“Nagyméltóságú Elnök Urak! Mélyen t. Országgyűlés! (Halljuk! Halljuk!) Mély hódolattal köszönöm koronaôrtársam és a magam nevében Ô fôméltóságának, a Kormányzó Úrnak legmagasabb elhatározását, hogy bennünket a koronaôri méltóságra jelölni méltóztatott. És hálásan köszönjük az Országgyűlés egybegyűlt mindkét Házának azt a kitüntetést, hogy bennünket megválasztani méltóztattak. Napjainkban a Korona ôrzése nem olyan nagyfontosságú tény, mint hajdan volt, amikor ellenséges hadak járása idején elôdeink várakban ôrizték és védelmezték. De mi még sem tartjuk a Korona ôrzését pusztán formalitásnak, dísznek, amely kötelezettséget nem jelent. Mi ôrizni és ápolni akarjuk azokat a megszentelt nemes hagyományokat, amelyek a Szent Koronához fűzôdnek, (Helyeslés) a nemzeti egység és összetartozás nagyszerű gondolatát.

Már az Árpádok alatt a királyi hatalomnak legfôbb kelléke a Szent Korona volt és csak azt tekintették törvényes királynak, aki evvel a Koronával koronáztatott meg. Ebbôl önként keletkezett az a sajátos magyar közjogi felfogás, hogy a Szent Korona volt az uralkodásnak, a legfôbb hatalomnak és jognak, az ország egész területe birtokának igazi forrása és szimbóluma (Úgy van! Úgy van!) és az egész adományos nemesség tagja volt a Szent Koronának. Ez képezte folyvást az egész testét: totum corpus sacrae co­ro­nae. Most a mi idônkben minden magyar ember egyformán tagja a Koronának, (Úgy van! Úgy van!) származás, vagyon- és felekezetkülönbség nélkül egyforma jogokkal. (Úgy van! Úgy van!) Csak a kötelezettségekben lehet köztünk különbség, (Úgy van! Úgy van!) mert azoktól, akik erôsebbek és gazdagabbak, többet kívánunk. (Úgy van! Úgy van!)

Mélyen t. Országgyűlés! A magyar történelem századain át mély vallási kegyelet környezte a Szent Koronát, keresztény legendák és krónikák hirdették és a hívôk erôs hittel hitték, hogy a Korona az egyház apostoli feje által csodás módon isteni sugallatból és angyali közbenjárással adományoztatott. Ma is szentnek hisszük a Koronát. Törpe nép, amely nemes eszményekre nem tekint fel tisztelettel, amely múltját semmibe veszi (Úgy van! Úgy van!) és így önmagát, a maga faját alacsonyítja le. (Úgy van! Úgy van!) De boldog nemzet az és csak annak a nemzetnek van jövôje, amely a múlt hagyományait és eszményeit a sors viharai között is megôrzi. (Úgy van! Úgy van!) Mert a múlt az a szilárd alap, amelyre építeni lehet és az eszmények hevítenek munkára, küzdelemre és áldozatra. A Szent Korona egyetértést, közösséget, békességet hirdet a magyarok között. És ha majd eljön az idô, alkotmányunk szellemében külsô befolyás és kényszer nélkül, párt- és magánérdek félretolásával az egyetemes nemzet lesz hivatva megvalósítani a Szent Koronának történelmi hivatását. (Élénk éljenzés.)

Mélyen t. Országgyűlés! A mai napon az országgyűlés mindkét háza ünnepi díszt öltött, ez a dísz a Szent Korona iránti mély tiszteletet jelenti, de nem jelent örömöt és ünnepet. Régen volt örömünnepe a magyarnak, ma sincs ünnepünk, (Úgy van! Úgy van!) mert szenvedés és fájdalom járja át ezt az országot. De mi mégsem csüggedünk, mert bízunk az igazságos Istenben (Úgy van! Úgy van!) és tudjuk és hisszük, hogy a fájdalom kovácsol erôs lelkeket és nagy cselekedeteket. És ha majd az erôs lelkekbôl új magyar élet támad, akkor mindaz, ami ma imádság, vágy és akarat, meg fog valósulni és kivirul megint régi fényében *Szent István koronájának boldog és dicsô országa. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.)

*Almásy László elnök: T. Országgyűlés! A most megválasztott koronaôrök ünnepélyes beiktatása ma délután 12 óra 45 perckor fog a királyi várpalotában megtörténni.

Felkérem az országgyűlésileg egybegyűlt felsôházi tagokat és képviselôket, hogy erre az ünnepségre testületileg felvonulni méltóztassanak.” 463 – 627

 

1938-ban, a *Szent István jubileumi emlékév során közszemlére állították a Szent Koronát.

 

“Mint a királyság szimbólumát, közszemlére 1938-ban, a *Szent István jubileumi emlékév alkalmából állították ki utoljára a Szent Koronát. Augusztus 16-án reggel fél 8-kor Horthy kabinetirodájának fônöke, a miniszterelnök, a miniszterelnökségi államtitkár, a minisztertanács jegyzôje, valamint a két koronaôr megjelent a páncélkamra melletti koronaôrségi ôrszobában. Felsorakozott a koronaôrség, megjelent a koronaôrség parancsnoka és alparancsnoka. A jelentéstétel után felnyitották a páncélkamrát, majd a koronát és a jelvényeket tartalmazó ládát átvitték a Várpalota márványtermébe, s egy díszes emelvényre helyezték. Az emelvényre állított karosszékekben ült a két koronaôr, mögöttük állt a koronaôrség parancsnoka és alparancsnoka. Az emelvény két oldalán teljes díszben a koronaôrség három-három tagja állt ôrt. A közszemle augusztus 16–17-én reggel 8-tól este 8-ig, 19-én reggel 9-tôl délután 6-ig tartott. (Augusztus 18-án szünetelt, mivel a koronaôrök az országgyűlés székesfehérvári ünnepi ülésén vettek részt.) A közszemle három napja alatt 88000 ember látta a koronát. Megtekintette a Budapesten tartózkodó német és olasz katonai küldöttség, Faruk egyiptomi király édesanyja két lányával; imádkozott elôtte *Pacelli bíboros, a késôbbi *XII. Pius pápa is. A közszemle alkalmával a kutatók is végezhettek rövidebb vizsgálatot, de a fényképezéshez nem volt szabad mesterséges fényt használniuk, és a koronát nem érinthették meg kézzel. Ugyanakkor vettek méretet az illetékes szakemberek az új koronaláda és a tokok készítéséhez is. *Petrás István fényképfelvételeket készített nemzeti ereklyénkrôl. 1938. augusztus 19-én délután 6 órakor ugyanazok helyezték vissza a koronát és a koronázási jelvényeket ôrzési helyükre, akik három nappal korábban jelen voltak a kivételnél. A ládát fedô selyemtafotát a kormányzó, a miniszterelnök, a két koronaôr és a minisztertanácsi jegyzô pecsétjével zárták le. Ezután a vasládát és a koronázási palástot tartalmazó ládát visszavitték a páncélkamrába. A koronaôrség fegyverrel tisztelgett, a miniszterelnök és a két koronaôr pedig bezárta a kamrát.”58 – 173.

 

A korona világháborús és háború utáni hányattatásairól tömören és szakszerűen beszél az 1990-ben elhunyt *Bölöny József, aki közjogászként és történészként több alkalommal szerencsésen fejtette ki nézeteit mind a Szent Korona története, mind – különösen – a Szentkorona-tan története ügyében, még a két világháború között, amikor legitimista szemlélettel, a tények szigorú tisztelete alapján érvelt közjogi kérdésekben. Ôt idézzük 1978-ban megjelent cikke részletével, amelyet a Szent Korona 1978. január 5-i visszatérésekor közzétett tudósítások és más írások helyesbítésének szándékával jelentetett meg a Történelmi Szemlében:

 

“A korona és a koronázási jelvények utolsó vándorútja

A legutóbbi távolléte elôtt szentségtörô kezek felhasználták még a koronát annak megkísérlésére, hogy legalizálják a nyilas puccsot és ünnepélyessé tegyék a “nemzetvezetôi” eskütétel komédiáját. A korona és a koronaôrök ezzel kapcsolatos szerepérôl *Radvánszky Antal számol be a 2. pontban feltüntetett munkájában.

*Radvánszky Albert báró koronaôr a következôket jegyezte fel 1944. november 4-nek eseményeirôl: “Perényi (a másik koronaôr) hozza fel a koronát a várba (a márványterembe) és a hivatalos aktus után (Szálasi eskütétele) ismét visszahelyezték azt a vasládába”, visszavitték ôrzési helyére, a várpincébe. Zárójelben a következô megjegyzést fűzte ehhez Rad­vánsz­ky koronaôr: »Október 25-tôl november 6-ig *Radvánszky Albert vakbél-irritációval kórházban feküdt és semmiben sem vett részt«. Rad­ván­szky ugyanis diplomatikusan beteget jelentett, mert nem akart jelen lenni *Szálasi hivatali eskütételénél, aki ragaszkodott hozzá, hogy az esküt a Szent Koronára tegye le. Perényi koronaôr ezzel szemben azt az álláspontot képviselte (ezt *Radvánszky Albert említette nekem – mondja tovább *Rad­vánszky Antal – egy beszélgetés alkalmával 1948 nyarán), hogy Szá­lasi mindenképpen hatalmába tudja keríteni a koronát, mivel a korona már nem volt a lezárt páncélkamrában, hanem csak a vasládában, melynek eredeti kulcsa a miniszterelnökségen volt. Ezért nem akarta elhagyni a koronát és annak az állásfoglalásnak adott elsôbbséget, hogy elkísérje azt az eskütételhez. Hiábavaló lenne azon vitatkozni, hogy Szálasi már akkor (1944. november 4-én) megkockáztatta volna-e egy koronaôr közreműködése nélkül felhozatni a koronát a várpincébôl a királyi palota márványtermébe.

Nem nélkülözi az érdekességet az sem, hogy mindkét koronaôr tagja volt a felsôház elnökségének – Perényi mint elnök, Radvánszky mint elsô alelnök –, amely az eskütétel elôtti napon, november 3-án tüntetôleg lemondott testületileg, úgyhogy az eskütétel napján a felsôház már csak korelnök vezetésével működhetett.

Mikor és milyen körülmények között hagyták el ezután az országot a történelmünkben leghosszabb ideig tartó és legmesszebb vezetô útjukra a korona, és a jelvények közül a jogar, az országalma és a koronázási kard?

Erre a kérdésre szintén az 1963-ban Budapesten elhunyt utolsó koronaôr, *Radvánszky Albert báró feljegyzései és szóbeli közlései nyújtják a leghitelesebb választ. Az elôbbieket vázlatosan ismerteti Komjáthy Miklós az Országos Levéltárban található, 1945. december 20-án készült gépelt példány nyomán (Élet és Tudomány, 1978. jan. 6.), úgyszintén a néhai koronaôr unokaöccse, *Radvánszky Antal a jelenleg – közlése szerint – az Országos Levéltárban P 56675, fasc. 4. szám alatt elhelyezett feljegyzésekrôl még a koronaôr életében készített kézírásos kivonat és nagybátyjának személyes közlése alapján (id. m.)

November 6-ról feljegyzi a koronaôr, hogy a koronaôrség Veszprémbe vitte a koronát a Magyar Nemzeti Bank óvóhelyére. Ez a koronaôrök és a Szálasi-kormány egyetértésével történt. A vasládát a koronaôrök lepecsételték, mielôtt átadták elszállítás végett a koronaôrség parancsnokának. November közepén a koronaôrök ösztönzésére a koronázási palástot a pannonhalmi bencés fôapátságra vitték és *Kelemen Krizosztom fôapátnak adták át megôrzésre és oltalomra. (A tokjában üveg alatt kifeszített palástot falra akasztva ôrizték Pannonhalmán egy nehéz függöny mögött.) *Szôllôsi miniszterelnök-helyettes is elkísérte a palástot Pannonhalmára. Ezt az alkalmat felhasználták a koronaôrök, hogy nyomatékosan közöljék vele azt a kívánságukat, hogy a szent koronát és a többi koronázási jelvényt is átszállítsák Pannonhalmára. *Mindszenty József veszprémi püspök erôteljesen támogatta kívánságukat és átadta Szôllôsinek *Serédi bíboros-hercegprímásnak e tárgyban hozzá intézett levelét. Szôllôsinek egy mellékesen elejtett megjegyzésébôl következtettek arra a koronaôrök, hogy a nyilaskeresztes kormány a katolikus magas klérus legitimista beállítottsága miatt ellenezte a korona pannonhalmi megôrzését. A koronaôrök azért akarták ezt a megoldást elfogadtatni a kormánnyal, mert a fômonostor a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állott és ôk, a koronaôrök, esküjükhöz híven “meg akarták tartani a koronát az országnak”. A fejlemények teljes mértékben igazolták a koronaôrök álláspontjának helyességét.

December 6-án a nyilaskeresztes kormány a már az 1715: XXXVIII. törvénycikknek a »fenyegetô veszély vagy szükség esetére« utaló szakasza alapján a szent koronát a koronaôrök tudta és beleegyezése nélkül az osztrák határ mellett fekvô Kôszegre vitette. Említésre érdemes, hogy még a nyilaskeresztesek de facto kormánya is súlyt helyezett legalább a jogosság látszatának a megôrzésére ennél a cselekedeténél, ezért utólag írásban értesítette a koronaôröket, akik ezt december 8-án kapták meg. Már másnap elindultak gépkocsin Kôszegre a korona után. Útközben megálltak Sopronban, ahol akkor a Szálasi-kormány tartózkodott, hogy újból megkíséreljék rábírni a kormányt a koronának Pannonhalmára vitelére. A kormány megtagadta ezt és »hatalmi eszközei alkalmazásának terhe alatt megakadályozta a koronaôröket a továbbutazásban«. Szóbelileg azonban megígérte nekik Szôllôsi miniszterelnök-helyettes, hogy a koronát Kôszegen elássák; errôl azonban ismételt szorgalmazásuk ellenére sem adott írásbeli közlést. Így csak 1945 tavaszán tudták meg a koronaôrök, hogy a koronát külföldre vitték.

*Radvánszky Antal a szent korona misztikus erejének kissé groteszk példájaként említi meg ezzel összefüggésben azt a szélesebb körben ismeretlen tényt, hogy Ausztria amerikai megszállási övezetébôl Szálasi “külügyminisztere” a menekült kormány nevében »jegyzéket« intézett az amerikai külügyminisztériumhoz 1945 június elején vagy május végén, amelyben azt indítványozta, hogy a menekült Szálasi-kormánnyal tárgyaljanak Magyarország sorsáról, mert ez még »a száműzetésben« is gyakorolja a teljes állami szuverenitást, mert birtokában van most is *Szent István koronájának. Nevetve mutatta neki ezt az írásművet 1945 nyarán Svájcban Mr. Tyler, aki 1938-ig népszövetségi pénzügyi fôbiztos volt Magyarországon és akinek, mint a magyar ügyek szakértôjének adták át ezt véleményezésre az ausztriai USA megszálló hatóságok.

A korona és a koronázási jelvények további sorsáról összefoglaló áttekintést nyújt *Zsiday Csaba Budától Augsburgig című cikkében (Magyarország, 1978. jan. 8.). Megszólaltatja a *Pajtás Ernô ezredes, parancsnok vezetésével amerikai fogságba esésükig a koronát kísérô és már 8, késôbb 6 fôre olvadt koronaôrségnek szerinte utolsó élô tagját, *Bunda Józsefet is, akinek közlése szerint december 11-én vitték egy ponyvás teherautón a koronaládát Veszprémbôl Kôszegre; 18-án lépték át az osztrák határt és a Salzburg melletti Mattsee községbe mentek. Itt a nyilasok erôszakos fellépése és a front közeledése miatt a korona és a jelvények elásása mellett döntöttek, ami május 5-én meg is történt a tóparton. Az egykori augsburgi kihallgató-csoport vezetôjének emlékiratai szerint az amerikaiak felkutatták az elásott koronát, »amelynek belseje, bélése – a szövetrész – már teljesen el volt rothadva, ki is kellett szedni belôle«.

Ehhez a most idézett közléshez meg kell jegyezni, hogy ezzel természetesen semmiféle károsodás sem érte a koronát, mert abba minden koronázás elôtt a megkoronázandó király feje méreteinek megfelelô bélést készítettek. A korona kerülete 72 cm, tehát mintegy 10–20 centiméterrel meghaladja a férfi fejméretet. Ennek áthidalására szolgált a süvegszerű, különleges bélés, az ún. koppa, melyet a legutóbbi két koronázásra 1867-ben és 1916-ban a Váci utcai Pórfi-féle kalapüzlet tulajdonosa készített. A tönkrement és kiszedett bélés tehát csak az 1916-os koronázásra készült.

A 7. hadsereg parancsnoka megengedte Pajtás ezredesnek, a koronaôrség parancsnokának, hogy a koronát elkísérje, amikor beszállították Frankfurtba. 1956. augusztus 22-én az Actio Catholica egy magyar-német feliratú emléktáblát helyezett el Mattsee-ben a plébánia falán ezzel a szöveggel: »Itt ôrizték 1945-ben a Magyar Szent Koronát«.

A Hétfôi Hírek 1978. január 16-i számában a tévé által készített filmrôl beszámoló cikk azzal egészíti ki a fenti közlést, hogy a 22 tagú koronaôrségnek Bunda József mellett még két tagja van életben: a filmen szintén szereplô Kocsis József, és Borbély János.

Bertényi Iván szerint »az amerikai kormány 1951-ben különleges jogállású tárgynak nyilvánította« a koronát (id. cikk). A State Departement 1965 évi hivatalos nyilatkozata szerint a koronát »úgy kezelik, mint a magyar nép speciális státusban lévô tulajdonát, amely az Egyesült Államok hatóságainál van letétben«. Hazahozatala elôtt a koronázási jelvényekkel együtt a történelmi amerikai erôdítménybôl, a Kentucky állambeli Fort Knoxból szállították Washingtonba és a különgép a Washington melletti Andrews katonai légitámaszpontról indult velük haza az óceánon át. Vance külügyminiszter idézte beszédében Carter elnöknek Losonczi Pálhoz, az elnöki tanács elnökéhez intézett levelét, amely szerint büszkeséggel adja vissza “Magyarország népének ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset, amelyet megóvni a második világháború szörnyű pusztítása óta az Egyesült Államok számára megtiszteltetés volt”.87 – 359-361.

 

Jelképes epizódja a Szent Korona sorsának a Csehszlovák kormány 1946. április 10-én a nagyhatalmaknak átadott jegyzéke, amelyben a trianoni határ megváltoztathatatlanságának elismerését, a magyar nemzetiségűek Csehszlovákiából való áttelepítését, a pozsonyi hídfô átadását és – mint ki nem mondott garanciát – “*Szent István koronájának, a revizionizmus jelképének” az Egyesült Nemzetek Szervezetének Múzeumába való elhelyezését követeli. A magyar nemzet megalázását így kötötték össze a Szent Korona megalázásának kísérletével. Aki láncot akar tenni a magyar nemzetre, fogságba veti a koronát!200

A korona sorsa – hazaérkezése után is – a magyar történelemhez hasonlóan alakult. A Nemzeti Múzeum dísztermébôl csakhamar egy földszinti terembe került, nem kapva közjogi jelentôségének megfelelô elhelyezést és ôrzést.

Az 1990–94-es országgyűlés sem foglalkozott a Szent Korona ôrzésével, bár egyes országgyűlési képviselôk, mint ismereteink szerint *Sándorfi György, *Szilasy György, *Pap András éltek ilyen kezdeményezéssel a kormány tagjainál.

*Maczó Ágnes, az országgyűlés mostani kisgazdapárti alelnöke pedig alkotmánytervezetében foglalkozik a Szent Korona szerepével. Tervezetének 5. §-a szerint “A szuverenitás teljességét a magyar Szent Korona testesíti meg, amely állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre”. Másutt szól a Szent Koronára tett eskürôl, és a tervezet indoklásában ezt mondja: “Mind a szocialista, mind az átmeneti alkotmányból teljesen hiányzott a magyar Szent Korona említése. A szuverenitás teljességét ezen alkotmány szerint a magyar Szent Korona testesíti meg. A magyar közjog az állami fôhatalmat szimbolizáló Szent Koronának közjogi funkciókat tulajdonított. A koronát nem egyedül a királyi méltóság világi, egyházi megjelenítésének tekintette, hanem olyan közjogi fogalommá vált, amely a szuverenitás teljességének a kifejezôje. A korona önálló, a király személyétôl független szerepe már a XIII. században megjelent. Ezt követôen a XIV. századtól kifejezte a rendek hatalmát. Még azzal a lehetôséggel is élt, hogy a király személyével szemben jelenítse meg a rendeket. Werbôczy Hármaskönyve már a korona részének tekinti a köznemeseket is. Organikus egységet alkotott a nemesség s a megkoronázott király, amely egységet a Szent Korona fejezte ki, s egyben ez volt minden jog forrása. A magyar korona szuverenitás teljességeként történô megjelenítése az új alkotmányban – történelmi hagyományainkra alapozva – újra régi szerepéhez juttatja a magyar közjogban a koronát. Állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre. Természetesen ezzel nem szűnik meg láthatósága, az Országházban történô kiállítása lehetôséget ad arra, hogy a látogatók – megfelelô ôrzés mellett – folyamatosan, az Országgyűlés munkájának zavarása nélkül megtekinthessék nemzeti kincsünket, mely ezáltal nemcsak történelmi emlék marad, hanem a magyar közjog élô részévé válik. A köztársaság elnöke, a kormány s az országgyűlési képviselôk esküjüket a magyar Szent Korona elôtt teszik le. Ezen alkalmakkor a koronát az Országgyűlés üléstermébe viszik át, ahol ünnepélyes keretek között a magyar történelem jogfolytonosságát jelképezve van jelen.”289 – 100-101.

 

Az eddigiekbôl megbizonyosodhattunk arról, hogy a Szent Korona jelentésének és szerepének, mibenlétének kérdésköre mennyire összetett, történelmileg és jelentéstanilag többrétegű. Érvényes ez a Szent Korona, mint tárgy történetére és sorsára, eredetére és szerkezetére, példázva a Szent Korona népének és országának sorsát.

 

 

A Szent Korona eredete*

 

Közkeletű felfogás szerint “mai Szentkoronánk két részbôl van összeillesztve, mégpedig elég primitív módon: a felsô, szentistvánkori rész 1.5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az *I. Géza-féle bizánci alsó koronához”.40 – 61.

A Szent Korona eredetérôl a vele kapcsolatos eseménytörténet és a tárgy leírása kapcsán is sokat tudhattunk meg, amint az elôzôekben ez látható volt.

Ugyanakkor kiterebélyesedôben van egy új quasi tudomány, amely művészettörténeti, ötvösművészeti, fizikai, teológiai eszközök igénybevételével törekszik a magyar Korona eredetének és szerkezetének feltárására. Ennek nagy lökést adott a Korona hazahozatala az Amerikai Egyesült Államokból 1978-ban. Újra a magyar államra hárult a koronázási jelvények méltó ôrzésének, megóvásának, esetleges helyreállításának kötelessége. Ekkor nyílt meg a kutatás lehetôsége a magyarországi tudósok elôtt.

A koronázási jelvények tudományos igényű kutatásának összehangolására, a helyreállítás teendôinek meghatározására a művelôdési miniszter történészekbôl, művészettörténészekbôl és restaurátorokból álló szakértô és tanácsadó bizottságot létesített. E “koronabizottság” sürgetô feladata lett a foszladozó koronapalást megmentésérôl való gondoskodás. A korona romlásával fenyegetô 1867-es cin forrasztások megbolygatását elhalasztották addig, amíg változás nem észlelhetô, a palástot pedig kivonták a kiállított koronázási jelvények közül, helyreállításáig, a további romlás lassítása végett sötétben elhelyezve.

Legalább ennyire fontos döntés volt egy nemzetközi tudományos ülésszak megrendezése a Magyar Nemzeti Múzeumban 1981. szeptember 22–24. között a korona és a többi koronázási jelvény kérdéskörérôl.

Milyen elôzményekre támaszkodhatott a koronakutatás ebben az idôben?

Ennek tárgyilagos, torzítás nélküli leírása könyvtárnyi irodalom összefoglalását igényelné egy vaskos kötetben. Az érdekelt kutatók saját eredményeik köré csoportosítják az eddigi adatokat, saját felfogásuknak megfelelôen értékelve és rangsorolva ezeket. Az ilyen értékelô ismertetéseket akkor fogadhatnánk el minden tekintetben jónak, ha az ismertetô szerzô eredményeit igaznak, nézôpontját ebbôl eredôen kifogástalannak tekintenénk. Elôfeltevés nélküli, zárt logikai láncba illeszkedô, s minden tekintetben megdönthetetlen okirati és tárgyi bizonyítékokkal körülbástyázott elmélet a korona keletkezésének idejérôl, módjáról, szerkezete kialakulásáról nem létezik. Vannak viszont a valószínűség különbözô fokán álló elméletek.

A legnagyobb számban képviselt nézet szerint a Szent Korona két részbôl, az alsó, görög koronából és a felsô latin koronából való egyesítéssel jött létre a X–XIII. században, s a két rész közül a latin korona lehetett a régebbi alkotás, amely nagy valószínűséggel kapcsolatot hordoz *Szent István királyunkkal. Koronánk vitathatatlanul kifejezi az uralkodói hatalom Istentôl való eredetét, és egyértelműen utal a bizánci császársággal való szoros kapcsolatra.

A vázlatos teljességre és elemzésre való törekvés igénye nélkül felsorolunk néhány felfogást.

*Révay Péter koronaôr 1613-ban, majd 1659-ben megjelent könyvében a klasszikus felfogást képviseli, amely szerint a teljes koronát *II. Szilveszter pápa adományozta *Szent Istvánnak. A koronát Nagy *Konstantin császár a IV. század elsô harmadában ajándékozta I. Szilveszter pápának. (Ez az ún. konstantini hamisítvány, majd a hamisított, ún. Szilveszter bulla valódinak elfogadásán alapul.) Révay leírása szerint *Szűz Mária zománcképe látható volt a koronán.

1790-ben *Weszprémi István, a nagynevű debreceni orvos-tudós – miután megtekintette a Bécsbôl hazahozott, Budán kiállított koronát – nem látta tarthatónak a teljes korona *Szent István-i eredetét, figyelemmel a görög korona uralkodó képeire.

*Katona István a XVIII–XIX. század fordulóján határozottan állította, hogy a felsô koronarészt *Szent István Rómából kapta, s *Koller József pécsi kanonok a két korona összeillesztését *III. Béla uralkodásának idejére (1172–1186) tette.

*Franz Bock, korának szaktekintélye, német műtörténész 1857-ben a bécsi udvar megbízásából vizsgálta a koronát. Vallotta a két korona összeillesztését, s állította, hogy a latin korona 1000 elôtti római munka.

A kiegyezés után a Magyar Tudományos Akadémia bizottságot küldött ki *Ipolyi Arnold püspök vezetésével, amely királyi engedéllyel vizsgálta a koronát 1880-ban. Ipolyi jelentést tett, és 1886-ban könyvet jelentetett meg a koronáról és a koronázási jelvényekrôl. A latin korona római eredetét vallotta, nem titkolva bizonyos kétségeit. Készített egy koronarekonstrukciót elsô királyunk koronájáról, elhelyezve rajta a mai koronáról hiányzó négy apostol képet, ezzel mintát adva számos szobornak, az említett Szilveszter bullát valódinak fogadva el.

Az 1740 óta vitatott eredetű és valódiságú Szilveszter bullát *Karácsonyi János 1891-es tanulmánya XVII. századi hamisítványnak állította, bizonyítékokkal alátámasztva véleményét. Ugyanezt tette a *Hartvik-legenda koronaküldésre vonatkozó részével, 1150 körüli utólagos betoldásnak minôsítve azt.

*Hampel József, a magyar régészet késôbbi kiválósága, 1880-ban néhány órán át tanulmányozta a koronát. Kérdéseit a sajtóban tette fel, mintegy megadva a modern kutatás feladatait, eltérve *Ipolyi Arnold véleményétôl:

A korona-pánton (felsô koronarészen) miért van nyolc apostol a tizenkettô helyett? Ha a korona felsô lemezei eredetileg is koronának készültek, miért kellett a felsô-középsô lemezt, *Krisztus képét durván áttörni a tetôkereszt megerôsítésére? Miért kellett a *Szent István koronájának tartott felsôrészt megcsonkítani, zománctábláit megrongálni csupán azért, hogy összetoldozzák a jóval fiatalabb görög koronával?

*Pauler Gyula szerint a korona nyomtalanul eltűnt, miután *III. Henrik azt visszaküldte Rómába a ménfôi csata után. A korona felsô része kapcsolatban lehetett *Szent Istvánnal, bár más változat is lehetséges.

Az orosz *Kondakov, elismert zománcművészeti kutató szerint egy aranyabroncsból és egy (eredetileg szentelt kenyér beborítására használatos ortodox) bizánci “csillag”-ból van összetéve a korona, amelynek keletkezése XI. századvégi, vagy XII. századeleji.

*Czobor Béla az 1896-ban három napra kiállított koronát megtekintve állította Kondakovval szemben, hogy az aranypánt XIII. századi, noha annak zománcképei *Szent István korára utalnak.

1907-ben *Jean de Bonne Fon a magyar királyi koronát különféle korú elemekbôl álló hamisítványnak mondta, míg *Frankhauser karlsruhei német levéltáros, a latin koronát *VII. Gergely pápa fennhatósági törekvését képviselô papi körök hamisítványának tartotta.

1916-ban *Varju Elemér, a Magyar Nemzeti Múzeum történeti gyűjteményének igazgatója kiáll a latin korona *Szent István-i eredete, eleve korona jellege mellett. Álláspontját késôbb tévesnek minôsítették.

*Otto von Falke, nemzetközi hírű német zománcművészeti szakértô 1928-ban nem mondott ellent a latin korona *Szent István-kori eredetének, sôt annak zománcképeit egy 1000 táján működô milánói műhelyhez kötötte.

Ezért az 1938-as *Szent István év idején már általános volt a nézet: a latin korona *Szent Istvánhoz és *II. Szilveszter pápához kötôdik.

Epizódszerűen említhetjük *Percy Ernst Schramm kutatásait, aki állította, hogy *III. Ottó német császár és *II. Szilveszter pápa kapcsolatában a császár volt a meghatározó. A kor német történésze *Thietmar merseburgi püspök feljegyzésére hivatkozva állították, hogy *Szent István a császártól fogadott el koronát. Györffy szerint a szövegbôl csak a koronázás császári támogatása, de nem császári koronaküldés következik.

*Tóth Zoltán a latin koronát *Szent István fejdíszének tartva, a koronát császári adományként elemzi, megállapítva, hogy a mi zárt (pántos) koronánk a latin-germán koronafejlôdésnek felel meg. Nagy apparátussal bizonyítja, hogy a *Hartvik-legenda koronaküldési története *Hartvik püspök kitalálása.

Az eddigiek a latin koronával foglalkozó elméletek. Jóval kisebb a görög korona korábbi irodalma.

A XVIII. század egyetlen komoly vitáját a magyarországi származású *Schwarz Gottfried keltette azáltal, hogy az egész korona eredetét a bizánci udvarba helyezte, tagadva a pápával vagy *Szent Istvánnal való kapcsolatot. Ez a vélemény egyházi oldalról, de a katolikus történetírók részérôl is teljes elutasítást kapott.

A kutatók többsége ma is elfogadja *Weszprémi István véleményét az ezerhétszázas évek végérôl, miszerint az alsó koronarész görög betűkkel jelölt uralkodói: *Dukász Mihály, *Konstantin trónörökös és *I. Géza magyar király. Megállapítják a Dukász Mihályt ábrázoló lemez fölösleges átfúrását, ebbôl következtetve arra, hogy a bizánci koronarész sem teljes egészében maradt ránk.

Egyes kutatók – *Darkó Jenô és mások – az 1930-as évektôl állították, hogy a *Konstantin kép nem Dukász Mihály fiát, hanem testvérét ábrázolja. Ezt *Moravcsik Gyula elvetette.

*Mathilde Uhlirz osztrák kutatónô 1951-ben megkísérli bizonyítani a magyar királyság német császári gyámság alatti kialakulását.

1945 után (wiesbadeni) vizsgálatai alapján *Patrick J. Kelleher amerikai tudós 1951-ben publikálja eredményeit. A latin korona pántjai eredetileg nem készültek koronának, azaz *Szent István nem viselhette a latin koronát – állítja. Ugyanakkor a koronapántokat egy *Szent István birtokában volt evangéliumos könyv borítótáblájának részeiként mutatja be. Szerinte a latin korona zománcképei a korabeli regensburgi művészet stílusát mutatják.

*Alfred Boeckler német művészettörténész 1956-ban jelenteti meg tanulmányát e kérdésrôl. Szembefordul Kelleher és az ôt nagy vonalakban követô *Bárány Istvánné Oberschall Magda magyar kutató véleményével. Következtetése szerint a latin korona sohasem illette *Szent István fejét. Ez a tény – mondja – nem kisebbíti a nemzeti ereklye értékét és becsét. Az ugyanis a XII. századi magyar aranyművesség értékes, kiváló alkotása.

*Deér József vitatkozik a *Gerevich és követôi által vallott ír származtatással, és a latin koronát a XIII. század elsô vagy második negyedébôl, magyarországi műhelybôl származtatja.

*Vajay Szabolcs, neves svájci magyar heraldikus és történész, Oberschall Magdához hasonlóan vitatja ezt a késôi eredetet, lehetségesnek tartja a *Szent István koriságot, valószínűnek tekinti a korona XII. század eleji keletkezését. Állítja és valószínűsíti a latin korona Aquitania-i vagy Szentföld-i eredetét. Felveti azt a gondolatot, hogy a korona keresztje III. Béla idején helyet cserélt az országalma latin keresztjével, amely viszont *Szent István idejébôl való.

*Polner Ödön már 1943-ban, majd nyomában *Grexa Gyula, s a némileg hasonló gondolatokat hangoztató László Gyula nyomán honosodott meg a feltételezés: a latin korona *Szent István ereklyetartójának teteje.

Nyomatékosan említjük Györffy György történeti tényként állított véleményét, miszerint István *II. Szilveszter pápától koronát kapott. Utal rá, hogy *Szent István koronája és a mai korona összekapcsolását a művészettörténészek nem tartják igazolhatónak és valószínűnek. Ugyanakkor elképzelhetônek véli valaminek a beépítését, ami elsô királyunké volt. A görög koronát *Oberschall nôi koronának (*I. Géza felesége, a bizánci Szünadéné jelvényének), míg *Györffy György Géza herceg koronájának, ugyanakkor *Boekler 1956-os művében késô középkori, legkésôbb 1440-ben készült tárgynak tartja, kivéve a zománcképeket, tagadva a nôi korona-elméletet.

*Deér József a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy a görög korona csak a latin koronával való egyesítése után lett uralkodói fejék, elôtte *III. Béla király felesége, *Antiochiai Anna magyar ötvösök által készített koronája volt.

*Dümmerth Dezsô 1977-es könyvében feltételezi, hogy *Szent István koronaabroncsa és a görög korona abroncsa azonos lehet. A finomabb művű bizánci zománcokat pedig azért vették le egy másik görög koronáról, hogy az eredetileg elsô királyunk fejét övezô koronára helyezzék. Mivel mások késôbbinek állítják a görög korona abroncsát, ez a feltevés bizonyításra vár.

Térjünk vissza az 1981. szeptember 22–24-i tudományos ülésszakra. A korona sorsát érintô döntések mértéktartóak voltak. Mellôzték a korona szétszedését, besugárzását, forrasztásainak megbolygatását, a folyamatos állapotfigyelés mellett döntve.

A koronázási palást sötét helyre tétele a legkisebb elvárható óvintézkedés volt. A korona légüres térbe helyezését vagy más különleges kezelését nem tartották indokoltnak.

Kovács Éva a koronáról folytatott újabb kutatási eredményeket összefoglalva elôadta, hogy a latin korona valamely négyágú tárgy lehetett a román korból. Ezt forrasztották a korona tetején látható *pantokrátor-lemezhez.

*Györffy György és *Váczy Péter a görög koronáról hozott bizonyítékokat, amellett érvelve, hogy ez *I. Gézáé volt, s ez lett a Szent Korona alapja.

Az ülésszakon – más tudományos eszköztárral – megismétlôdtek a korábban már kifejtett álláspontok, azzal a lényeges eltéréssel, hogy az elsöprô többség szerint a Szent Korona nem ékesítette államalapító szent királyunk fejét, mert ekkor még nem léte*zett; a két koronarész egyesítése a XI. századtól a XV. századig történhetett, szerzônként más-más idôpont melletti érveléssel ezen idôtartamon belül.

Vannak azonban egyesek által “fattyúhajtások”-nak nevezett, tudományos elemzô kriti*kában méltatlanul nem részesített – mert a hagyományos történészi-művészettörténészi szemléletmódtól és világlátástól gyökeresen eltérô – tudományos eredmények és ezekre épülô nézetrendszerek, amelyek vázlatos ismertetésbôl sem hagyhatók ki, mint egy jövendô szintézis mellôzhetetlenül mérlegelést igénylô elemei.

Az egyik ilyen jellegzetes irányzat a fizikus *Ferencz Csaba és társai nevéhez fűzôdik, markáns természettudományos alapokon álló, fantáziadús elméletként illetve hipotézisként.

A másik, ehhez szellemiségében közelálló, ötvösművészeti alapo­zott­sá­gú, teológiai, ôstörténeti utalásokban gazdag, szuverén hipotézis a *Csomor Lajos és társai által képviselt nézetrendszer. Csomor Lajos és *Ferencz Csaba meghatározó egyéniségei ennek az irányzatnak.

Eredményeiket a hagyományos tudományossághoz érthetô módon kapcsolódó *Bertényi Iván és az új eredményeket nagy meggyôzôdéssel, összegezôen, a katolikus teológia szemléletmódját felhasználva tolmácsoló *Molnárfi Tibor összefoglalása nyomán ismertetjük.

 

“F. és tsai” szigorú kutatási követelményt követtek. A Koronát, mivel nyersanyagból készült vég-termék, tudatos, átgondolt munkával létrehozott műnek tekintették, amelynek szükségképpen “szerkezete” van, amely ép­pen ezért vizsgálható. Megállapításaikat a) a tények, b) a levonható következtetések, c) a felvethetô lehetôségek (hipotézisek) kategóriájába sorolták.

A tények közül a legfontosabb megállapítás a KORONA SZERKEZETÉRE vonatkozott. Kiderült, hogy a Szent Korona egészét, úgy ahogy van, EGYETLEN MÉRTÉKEGYSÉG jellemzi. A mértékegység az angol hüvelyk (inch), amelynek értéke 25,4 mm. Ez a mértékegység AZONOS A FELSÔ PÁNTOKRÁTOR kép, továbbá az ALSÓ (ABRONCSON LÉVÔ) JÉZUS KÉP TRÓNUSÁNAK SZÉLESSÉGÉVEL, az 1 HÜVELYKKEL.

MINDEN MÉRET KIVÉTEL NÉLKÜL EGÉSZ SZÁM. “Két hüvelyk az ABRONCS magassága, a PÁNTOK SZÉLESSÉGE, a ferdén álló KERESZT (függôleges) magassága, a FELSÔ, négyzet alakú PÁN­TOK­RÁ­TOR kép oldalhossza, a homlokzati *PANTOKRÁTOR kép szélessége, magassága, az ABRONCSON a két kis gyöngyökbôl álló gyöngysort rögzítô FÜLEK TÁVOLSÁGA, a 8 APOSTOLKÉP MAGASSÁGA, az abroncson a nyolc nagy ékkövet tartalmazó mezô szélessége, azaz két kép távolsága… A hagyományosan corona graeca-nak és corona latinának nevezett részeken ezek a két hüvelykes méretek a gyártáskor véglegesen kialakított méretek. MÁR ENNEK ALAPJÁN LEHETETLENNEK KELL NYILVÁNÍTANI A RÉGEBBI hipotézist, miszerint a Korona KÉT RÉSZE egymástól függetlenül, nem egymáshoz készült… Ha viszont… a Korona egységesen tervezett, akkor az egyetlen tervet A TELJES KORONÁN RÉSZLETEIBEN IS MEG KELL TALÁLJUK következetesen és hiánytalanul… Szembôl nézve az abroncs magassága két hüvelyk, a “corona latina” magassága az abroncstól mérve 3 (három) hüvelyk, a korona teljes magassága 5 hüvelyk és a szembôl nézeti átmérô 8 hüvelyk. Ezek pedig… (a XIII. század óta *Fibonacci-ról elnevezett) számsorozat tagjai, amelyek az “aranymetszést” definiálják, az egymásutáni tagok hányadosának határértékeként. A szereplô számok 1, 1, 2, 3, 5, 8. A következô tag (5+8=) 13 lenne s érdekes, hogy az abroncson éppen 13 rögzítô fül tartja – egymástól 2 hüvelyk távolságra – a kis gyöngyök mindegyik sorát, azaz a kerület 13×2=26 hüvelyk. Ezt a rendet KÜLÖN-KÜLÖN egyik rész se tartalmazza, a 3 és az 5 ugyanis az EGYÜTTESÜKNEK – ÉS CSAK AZ EGYÜTTESÜKNEK – a sajátja.” “A Koronán tehát egy szigorú, következetes REND tűnik a szemünk elé. A rend az arányokban az aranymetszést valósítja meg.”322 – 67–69.

 

A korona egyetlen szerkezetként való elkészítésérôl állapítják meg Csomor Lajos és munkatársai:

 

“Technológiai vizsgálat igazolja, hogy a kereszt felrögzítésére készült lyukat elôbb kifúrták a lemezen, majd felperemezték a lyuk szélét és ebbe helyezték a keresztet. A lyuk pereme körül nem zománcoztak be egy gyűrű alakú részt, a zománclemezeket pedig a pánton lezárták, sôt a *PANTO­KRÁ­­TOR ruharedôi e gyűrű körül elfordulnak eredeti irányuktól, vagyis a zománcozást AZ ELÔRE ELTERVEZETT FELTÉTELEK FIGYELEMBEVÉTELÉVEL VÉGEZTÉK.

A kereszt tervezettségébôl az is következik, hogy – függetlenül attól: íves volt-e eredendôen a pánt– könyvtábla nem lehetett semmiképpen, hiszen közepébôl merôlegesen kiállt volna a kereszt, mintegy 6 cm magasan, vagyis a könyv kezelhetetlen lett volna.

A pántok csak 8 képet tartalmazhattak.

A keresztpánt készítésekor – elôször a zárólemez, felsô *Pantokrátorkép tartólemeze készült el, majd az alá csúsztatták négy oldalról a pántok felsô végeit, amit odaszegeltek és odaforrasztottak. Ezt követte a képek (nyolc apostolkép) foglalatainak, az eltervezett kövek, filigránok, gyöngyök foglalatainak pántra helyezése. HA TEHÁT nem nyolc, hanem minden pánt egy képpel több lett volna (hogy 12 apostol legyen), akkor azt késôbb, az abroncshoz erôsítés elôtt le kellett volna vágni, a végeken pedig láthatóak lennének ezeknek a foglalatoknak a maradványai. Ezenkívül a pántokon a képek helyét (felülrôl nézve) behorpasztották.

Végül: amikor bevilágítottak a keresztpánt és az abroncs közé, szemmel is láthatták a keresztpántot lezáró gyöngydrótokat, amelyek ott helyezkedtek el az alsó keresztpánt SZÉLÉTÔL A SZÉLÉIG. Ide tehát több kép nem kerülhetett. Az is megállapítható volt, hogy ez a lezárás mind a négy alsó pánton megtalálható és kitapintható. A záró gyöngydrótok az alkalmazott többivel azonos minôségű és felforrasztása azokkal egyidôs. “Ez pedig azt jelenti, hogy a keresztpántot nyolc apostol képpel és egy *Pantokrátor képpel tervezték és készítették. Soha nem volt rajta a majd kétszáz esztendeig eltávolítottnak vélt másik négy apostol képe… Felmerülhet azonban a kérdés, hogy nem vághatták-e le a négy apostol képet a pántok FELSÔ végérôl. A keresztpánt tervszerű készítésének jele a felsô négy apostolkép gyöngydrót keretezése is, ugyanis a nagynégyzet alakú lemez keretezô gyöngydrótja EGYBEN A NÉGY FELSÔ apostolkép felsô gyöngydrótja. Ezeket a képfoglalatokat (a négy apostol kép befoglalását) ELEVE úgy készítették, hogy a felsô szélükre nem forrasztottak keretezô gyöngydrótot, mert a készítô aranyművesek tudták, hogy a négyzet keretezô gyöngydrótja találkozni fog e foglalatok felsô szélével. Ez tehát azt jelenti, hogy a pántoknak nemcsak az alsó végeit, hanem a FELSÔKET is gondosan megtervezték. Innen sem vághatták le az apostolképeket.”107 – 52-53.

 

*Beöthy Mihály, *Fehér András, *Ferencz Csaba és *Ferenczné Árkos Ilona nézeteire *Pap Gábor művészettörténész is hatással volt. Sarkalatos megállapításuk szerint a korona szembenézeti, oldalnézeti, továbbá a ferdén álló kereszt csúcsától a függôk átlagos hosszáig szemlélt méretei az aranymetszés szabályai szerint tagolódást mutatnak. A “kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbik részhez, mint a nagyobbik rész az egészhez” szabályát, az “aranyarányt” (aranymetszést) írták le.

Másik megállapításuk szerint a korona tetején álló kereszt dôlésszöge hozzávetôlegesen megegyezik a földtengely és az égi egyenlítô hajlásszögével, amint ezt 1975-ben *Bosnyák Sándor már felvetette.

Végkövetkeztetésük: a kor világszemlélete, kozmológiája jelen van a Szent Koronában! Mindebbôl következik okfejtésük szerint, hogy a korona nem több különbözô korú alkotóelembôl tevôdik össze, hanem azt az 1000. év körül egyszerre készítették.

 

“A hagyományos nézetet vallókkal szemben a koronát szintén megvizsgáló aranyművesek egy csoportja – *Csomor Lajos, *Csontos Béla, *Ludvigh Rezsô és *Poór Magdolna – több fontos kérdésben támogatta a mérnökök felfogását. Ôk is megfigyelték az aranymetszés szabályának a követését s azt is vélelmezik, hogy az abroncs és a keresztpánt tudatos tervezéssel, együtt készült. A mérnökökkel szemben azonban, akik úgy vélekednek, hogy (a világ koronái sorában egyébként páratlan módon) a korona csúcsán álló kereszt eleve ferdére készült, az aranyművesek elfogadják a hagyományos álláspontot; szerintük a kereszt eredetileg egyenesen állt, s csak az utólagos erôs feszítô mozgás következtében dôlt meg. (Ez egyébként érthetô is, hiszen a kereszt dôlésszögének az égi egyenlítô hajlásszögével való megközelítô stabilizálása a véletlen, azaz a XX. századi forrasztás műve.) A Dukász-kép foglalata tetején egy nagyobb alkotórész letépésének a nyomát vélik felfedezni. Már a régebbi szakirodalom foglalkozott egy olyan híradással, miszerint 1551-ben, amikor *Izabella királyné átadta *Ferdinánd királynak (1526–1564), illetve megbízottainak a koronázási jelvényeket, a koronáról letört egy keresztet. Fia, *János Zsigmond állítólag egész életében a mellén viselte ezt a keresztet, »mert akinél a kereszt van, ahhoz visszakerülnek a hiányzó részek is, melyek a kereszt hatalmának alávetve hozzá tartoznak«. Az eddigi kutatók – amennyiben egyáltalán hitelt adtak a vonatkozó utalásoknak – arra gondoltak, hogy a koronát a csúcsán álló kereszttôl fosztották meg, s az így 1551-ben leszerelt kereszt helyébe került a ma ferdén álló. Az aranyművesek által feltételezett elképzelés azonban, miszerint a letört dísz a Dukász-foglalat tetején állhatott, lehetôvé teszi a kereszt letörésére vonatkozó híradás elfogadása mellett is annak a vélelmezését, hogy a korona csúcsán álló kereszt a XVI. századnál jóval korábbi idôbôl is ránk maradhatott.

Miután Csomorék megfigyelték, hogy az alsó koronapánton található Dukász Mihály, *Konstantin és *Géza zománclemezei nem illenek be pontosan a foglalatukba, azt a következtetést vonták le, hogy eredetileg más képek voltak a helyükben. Minthogy pedig a mérnök-kutatókhoz hasonlóan ôk is azon a véleményen vannak, hogy a korona egységesen tervezett és kivitelezett aranyműves mű, datálása korábbi is lehet a XI. század harmadik negyedénél. A Magyar Televíziónak adott interjújában, illetve a História című folyóirat hasábjain *Csomor Lajos úgy vélekedett, hogy a technológiai összehasonlító vizsgálatok alapján a teljes korona 750 és 1000 között készülhetett, azaz amikor *Szent István élt, a korona már megvolt. *Ferencz Csaba pedig mindehhez hozzátette: nem zárható ki, hogy a korona *Szent Istváné lehetett, ezt újra meg kell vizsgálni.

A művészettörténészek és a Szent Koronát késôbbre datáló kutatók véleményétôl eltérô felfogását Csomor Lajos önállóan megjelent könyvekben, újság-, illetve folyóiratcikkekben s különbözô emigráns szervezetek vendégeként nyugati körútjain tartott elôadásokban ismertette. Felfokozott népszerűsítô és “média”-tevékenységének köszönhetôen nézetei csakhamar ismertebbé váltak, mint bármely más korona-kutató felfogása.

Csomor szerint a Szent Korona (a három említett zománctábla kivételével) már *Szent Istváné is lehetett, sôt még régebbi.

Csomor újabb munkáiban is azt a felfogást vallja, hogy a három korjelölô képet kicserélték, foglalataikat utólagosan hajtogatták. *Géza képe nem fért be a foglalatba, ezért a képbôl levágtak (szimmetriatengelye balra csúszott), emellett a foglalat peremét simán ráhajtották a képre.

…A művészettörténészek 1986-os kritikájában felhozott érvek ellenére *Csomor Lajos és több követôje továbbra is kitart a Szent Korona összeállításának a feltételezése mellett. A *Révai Péter könyvének elsô kiadásában szereplô *Szűz Mária-kép megcsonkított párját, sôt magát a képet véli felfedezni Csomor a Tbilisziben ôrzött *Khakhuli triptichon táblácskáján, amely­rôl megállapítja, kiegészítése esetén olyan magas és széles *Szűz Mária-kép nyerhetô, amilyet a magyar Szent Koronáról leszereltek. (Azóta *Nyáry Éva személyében már művész is akadt, aki kiegészítette s kiállításokon a Szent Korona zománctábláiról készült festményeivel együtt szerepelteti ezt a Mária-képet.) Felfogása támogatására Csomor logikai érvet is felhoz: «akárhogy is van, logikus dolog elképzelni, hogy a magyar királyok beavatási koronáján – egyben a magyar állam jelképén – ott kellett hogy legyen annak a Szűz Máriának a képe, akire az országot bízták.«

…Csomor Lajos nyomán a Szent Koronát az ezredforduló elé datáló aacheni pap szerzô, *Szigeti István hatvanoldalas füzetet szentelt a Szent Korona titkának. Számmisztikával foglalkozó fejtegetések nyomán azzal a meglepô bejelentéssel »ajándékozza meg« az olvasót, hogy a magyar Szent Koronával koronázták császárrá *Nagy Károlyt (768–814). Konkrét koronát nem említô adatokkal próbálja alátámasztani fejtegetéseit; ezek szerint koronánkat Károly vagy zsákmányolta az avaroktól, vagy valamelyik avar kagántól (hódoló) ajándékként kapta. Amikor Rómában eljátszotta, hogy *III. Leó pápa »ráerôszakolta« a koronázást, a magával vitt három nemesfém aszta*lka egyikére helyezte a koronát, hogy a pápának csak utána kelljen nyúlnia, s könnyen az ô (Károly) fejére tehesse. Az avaroktól való kincsszerzés dátumaként 796-ot említi, amikor *Erich friauli herceg tizenöt szekér aranyat és ezüstöt zsákmányolt s ezt Aachenbe vitte. De ugyanazon évben *Nagy Tundum kagán hódoló úton járt Aachenben – ô is vihette a koronát. Szigeti szerint *Nagy Károly a császárkoronázást követôen visszavitte magával koronánkat Aachenbe. Fia és utóda, *Jámbor Lajos (814–840) szintén ezzel a koronával koronázta meg magát Károly parancsára, majd Nagy Károlyt a Szent Koronával a fején temették el. *III. Ottó 1000-ben felnyitotta *Nagy Károly sírját, »Károly-ereklyeként« magához vette annak mellkeresztjét és egyik fogát, de a források nem említik, hogy a koronát is elvette volna. Ezt az »apróságot« Szigeti a*zzal hidalja át, hogy a korona, jogar stb. említése már kimerítette volna egy sírrablás tényét, de hogy mégis elvitte, onnan tudjuk, hogy 1165-ben, a sír második feltárásakor a korona és a jogar már nem volt a sírban. Ottó Rómába ment, ott átadta a koronát a pápának (Szigeti erre sem id*éz forrást), a pápától került azután *Szent Istvánhoz, akit 1000-ben megkoronáztak vele… De megismerhetjük a korona 796 elôtti történetét is Szigeti munkájából: a koronát *Világosító Szent Gergely tervezte *III. Tiridates (294–324 k.) örmény királynak, aki hosszú betegségébôl felgyógyulva kiengedte a szentet börtönébôl s 301-ben udvartartásával megkeresztelkedett. A Szent Korona 304 és 308 között készülhetett. (A koronán szereplô *Szent Kozma és *Damján 303-ban szenvedett vértanúhalált.) 454-ben Avarairnál a Szasszanidák legyôzték az örményeket, a korona ezután “valahogy” avar kézre került.

…*Szigeti István füzetéhez *Csomor Lajos ugyancsak A Szent Korona titka címmel a Szent Korona szerkezeti, művészettörténeti és államjogi eredetét taglaló könyv vázlatát csatolta. Ebben jórészt megismétli korábbi tételeit *Szent István egységes (a három korjelölô zománctábla nélküli) koronájáról s átveszi Szigeti István avar-elképzelését: koronánkat az avar kagánok kincstárából rabolták el 795–796-ban. Ezt követôen azonban okfejtése elválik Szigeti Istvánétól: a koronát olyan uralkodói ékszerkészlet részének tartja, amely egyaránt tartalmazott szkíta-hun-avar, valamint keresztény jelképekkel készített darabokat. Az ékszerkészlet (beleértve a magyar koronázási jogart is) szerinte belsô-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetű, kaukázusi technikák felhasználásával készült, egy kaukázusi keresztény hun ötvösműhelyben. Zománcképei tanúsága szerint a Szent Koronát valószínűleg a *Krisztus utáni IV. században állították össze, egy kaukázusi keresztény hun uralkodónak, megrendelôje Katter hun király lehetett. A *Geo­bitzász-kép kaukázusi volta, Csomor szerint, bizonyítja, hogy koronánk a VI. században *Gordás kaukázusi hun király birtokában volt. …Így a magyar Szent Korona a keresztény csodaszarvas, Isten küldötte és Isten földi képviselôje. Mint ilyen, szorosan kapcsolódik a magyarság történelmi szerepéhez és kárpát-medencei küldetéséhez, küldetéstudatához – mintegy megtestesítôje mindezeknek”. Végezetül tézisszerűen is közli Csomor, hogy koronánkon eredetileg *Szűz Máriának, valamint Raffael és Uriel arkangyaloknak a képe állott. “*Szűz Mária képe egyben a Szent Lélek ábrázolása is volt, és ezen felül volt a magyar Szent Koronán egy olyan »liliomos kereszt« is, amely kifejezetten a Szent Lélek jelképe. Ezzel tehát a magyar Szent Korona a Szentháromságot is megjelenítette, mivel a felsô *Pantok­rá­tor-kép az Atyát, az oromzati *Krisztus-kép pedig a Fiút ábrázolja.”58 – 46-56.

 

Számtalan bíráló és megbélyegzô észrevételt vontak fejükre ezek a szerzôk. Lássunk néhány szemelvényt!

“Amint az 1978 utáni legújabb hipotézisekbôl láthattuk, a korona létrejöttét legkorábbra, az ezredforduló elé datáló, az egész korona *Szent Istvánhoz kötését lehetségesnek tartó szerzôk felfogása szerint az összeillesztés problémája fel sem merül, hiszen – szerintük – koronánkat (esetleg néhány zománckép kivételével) rögtön mai alakjában alkották meg. Mint azonban *Váczy Péter rámutatott, az aranymetszés követelményeinek való megfelelés önmagában még nem bizonyítéka az egész korona egységes, egyszerre való megtervezésének, megalkotásának. Minthogy az aranymetszés szabályát a középkor ismerte és gyakorolta, vérében lehetett annak az ötvösmesternek is, aki a korona felsô, latin részét összeillesztette az alsó, görög résszel. Váczy szerint a görög koronarész három uralkodóalakja – az aranyművesek ismertetett felfogásával szemben – beletartozik az alsó koronaabroncson ábrázolt többi zománclemez sorába. *Konstantin zománcképének a kerete is ugyanabból az anyagból készült, mint a többi, négyzetes görög kép. Foglalata, a piros betűk formája is tökéletesen azonos a fekete színű feliratokéval. A Géza-kép kopottsága, zománc- és aranyszíne sem tér el lényegesen a görög sorozatképek jellemzô tulajdonságaitól. Végül Dukász Mihály képe is beilleszthetô a görög korona alakjainak sorába. *Váczy Péter nem alaptalanul hivatkozik arra, hogy ha a korona egyszerre, meghatározott terv szerint készült volna, magyarázatlan maradna a rajta alkalmazott csúnya szegecselési eljárás. De – a feliratok nyelvén kívül – különbözik a latin korona a görögtôl a díszítések alkalmazási módját, elhelyezését tekintve is. Így a korona egységes egészként való, korai datálását – miként számos más, a koronával kapcsolatos feltételezést – távolról sem lehet bizonyítottnak tekinteni.” 58 – 57.

“A mérnökök kozmológiai elmélete, a szakrális célokat szolgáló korona egyfajta csillagászati eszközként, naptárként való felfogása, e sorok írója szerint aligha képzelhetô el.”

“A tudományos… szakirodalom külföldön és hazánkban egyaránt el szokta utasítani az olyan próbálkozásokat, hogy különbözô kronológiai, mitikus elemeket vonjanak be az egyes konkrét szakmai kérdések megoldásába… idegenkednek a kutatók a számmisztikától, hiszen a számokat többféleképpen lehet csoportosítani, szorozni, osztani,…”

“Amennyire helyeselni lehet új műszerek (szemfenékvizsgáló tükör, gégetükör) bevezetését a kutatásokba, s így egyes, korábban nem létezett részletek ötvösszemmel való megfigyelését, annál inkább ’övön alulinak’ kell tekinteni… a személyeskedô hangvételű támadásokat, amelyekkel a nézeteit el nem fogadó művészettörténészeket a sajtó hasábjain Csomor illette.” 58 – 57.

 

*Marosi Ernô, *Kovács Éva és *Lovag Zsuzsa 1986-ban a “Művészettörténeti Értesítô”-ben *Csomor Lajos érvelésének ellenérveit foglalta össze.

*Marosi Ernô, követve az érdemes *Bogyai Tamást, barokk szóvirágnak tartja *Révay Péter koronaôr 1613-as leírását, amelyben a korona hátoldalán Szűz Máriát írja le, amibôl a korona bizonyos képeinek késôbbi kicserélése és ezáltal kormeghatározásra való alkalmatlansága következne.

*Lovag Zsuzsa a fizikusokat bírálja, mondván: a földtengely hajlásszögével nem lehet olyan korban operálni, amikor a tudomány nem ismerte a föld-tengely fogalmát. Rámutat, hogy a corona Graeca valamennyi zománcképe azonos színű, tehát egyazon műhelybôl került ki, vagyis nem cserélték ki ôket.

*Kovács Éva leírása szerint a korona alkotórészei eredeti formájukat ôrzik, ezeket nem hajlították, zománcaikat nem cserélték.

1989-ben *Bogyay Tamás a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség 1989-es konferenciáján, majd a *Mojzer Miklós emlékkönyvben érvelt a koronaabroncs és a keresztpánt utólagos összeillesztése mellett – a Csomor féle egyszerre való összeállítás ellen –, hivatkozva a két koronarész gyöngysorainak eltérô típusára és elôállítási módjára.

*Péri József ötvös a Korona Bizottságban folytatott technikai vizsgálatai nyomán a Szent Koronában nem egységesen megtervezett és elkészített koronát ír le.

Nem folytatjuk a latin és a görög korona összeillesztésével és az összeillesztés idôpontjának meghatározásával foglalkozó terjedelmes irodalom taglalását, csupán arra utalunk, hogy *Mátyás király (így a Thúróczy krónika) elôtt *Szent István elsô pénzein jelenik meg az ábrázolásokon a zárt magyar királyi korona.322 – 61

Nem szabad, hogy *Csomor Lajos és *Ferencz Csaba eredményei ellenhatásként a régi nézeteket meg merevítsék, hanem inkább gerjesztô, élesztô erejükre és szerepükre van nagy szükség. Bízzunk ebben! Bízzunk a szemléleti kalodáktól megszabaduló, elôítélettôl mentes új nemzedékben, amint bizakodnunk kell a Szent Korona megújuló szerepében és hivatásában.

Szent Koronánk titka megfejthetetlen maradt mindmáig, s nagy valószínűséggel nem lesz ez másként a jövôben sem. Hivatásának betöltéséhez, misztériumához hozzátartozik a titok. Hiszen amirôl szó van: arany és drágakô, gyöngy és zománckép, de nemcsak arany és drágakô, gyöngy és zománckép, hanem sokkal több: Magyarország Szent Koronája.

 

 

Miért Szent?*

 

Szólnunk kell a Szent Korona és a koronázási jelvények közjogilag kifogástalan elnevezésérôl.

A Szent Korona 1978-as hazatérte után *Bölöny József lényegretörôen és pontosan írta meg véleményét a Sacra regni corona című cikkében (nem­hiába volt külön rovata a Történelmi Szemlében a különbözô közjogi és terminusbeli, szóhasználati, idôpont-megjelölési hibák helyesbí­té­sé­re). Lássuk írásának idevágó részét:

 

“A Szent Korona

 

A közlemények általában “a magyar korona” hazaérkezésérôl, átadásáról, történelmi és műtörténeti múltjáról számolnak be, “a magyar királyi koronáról” beszélne*k. Csak *Nemeskürty István nevezi szent koronának (id. cikk) és *Szuhay-Havas Ervin a Népszabadság karácsonyi számában.

*Szent István koronájának ezt a “szent” jelzôjét azonban semmi okunk sincsen mellôzni, még akkor sem, vagy talán akkor a legkevésbé, ha ezt pusztán epitheton ornansnak, díszítô jelzônek tekintjük. Ezt a díszítô jelzôt ti. évezredes hagyomány fűzi a koronához, amely ezzel a jelzôvel vált “az ezeréves magyar államiság szimbólumává”.

Mit is jelent koronánknak ez a “szent” jelzôje? A magyar “szent”, a német “heilige”, az angol “holy”, a francia “sainte” jelzô kevés támpontot nyújt ennek tisztázásához. Nem kell azonban idegenben keresnünk a kérdés eldöntését, mert a múlt század derekáig hivatalosan használt hazai latin nyelvünk világosan különböztet ebben a kérdésben.

Nem a magyar “szent” és az idegen nyelvek hasonló jelzôinek elsôsorban megfelelô értelem szerint nevezi ti. koronánkat, nem “sancta corona” néven, hanem sacra coronának. Szentnek (sanctus, -a) nevezi az Istent, a katolikus egyház szentjeit, az Istennek tetszô személyeket és személyi fogalmakat. Sacer (sacra) jelzôt fűzött a szent, megszentelt tárgyakhoz, dolgokhoz. Ez a “szent” jelzô jóval tágabb körű amannál. Nem függ szentté avatástól, még csak vallási értelemben vett szentségtôl, Istennek tetszéstôl sem. A Szentatya (pápa) megszólítása Sancte Pater, az apostoli Szentszék (pápaság, római Curia) latin neve Sacra Sedes (Apostolica). A régebben “Ô szent felségének” is nevezett királyoknak ez a jelzôje latinul Sua Sacra­tis­si­ma Maiestas, mert sanctus (sanctissimus) csak kettô volt közülük: *Szent István és *Szent László.

A sacra corona nem egy szentnek nyilvánított, vallási fogalom, hanem a katolikus egyház által szentté avatott s a magyar nép által szentekként tisztelt nagy Árpád-házi királyainkon kívül a többi nagy királyunk által is viselt, általuk mintegy megszentelt, a hagyomány által szentnek (sacra) tekintett évezredes jelvénye a magyar államiságnak (az 1836: II. tc. “az ország szentséges koronájának ôrjeirôl” rendelkezik), nem az uralkodó (rex), hanem az ország (regnum), a magyar állam folyamatos fennállásának a jelképe. Nem sacra regum corona, hanem sacra regni corona.

Szentnek tekintik és nevezik már a XIII. század közepétôl (*IV. Béla többek között 1256-ban) a koronát, amely a király személyét is megszenteli. 1388-ban már a dalmáciai városok is “Magyarország szent koronája” iránti hűségüknek adnak kifejezést.

“A szent korona” ôrzésérôl rendelkezik már az 1464: II. tc. “az ország szent koronájának” ôrzésérôl az 1492: III. tc., az 1498: XXV. tc., az 1500: XXIII. tc., “Magyarország koronájáról” és a “Szent Koronáról” szól *Pe­ré­nyi Péter 1527. november 11-én elhangzott koronaôri esküje. Az 1655: XLV. tc. úgy rendelkezik, hogy a koronaôrök közül “legalább egyikük állandóan a szent korona mellett maradjon”, az 1715: XXXVIII. tc. az ország szent koronája ôrzésének helyérôl és ôrei megválasztásáról szól, az 1790: VI. tc. arról, hogy az ország szent koronája Budán ôriztessék, az 1867: VI. tc. “az ország szent koronája ôreinek megválasztásáról” stb.

A szent koronát tárgyalják természetesen a legújabban idegen nyelven megjelent munkák is, így *Patrick J. Kelleher: The Holy Crown of Hungary címmel (Róma, 1951), *Deér József: Die heilige Krone Ungarns címmel (Bécs, 1966), *Radvánszky Antal: Das Amt des Kronhüters in Staatsrecht und Geschichte Ungarns címmel (Mainz, 1972), *Bárányné Oberschall Magda: Die Sankt Stephans-Krone címmel (Bécs, 1974).

Anélkül, hogy ennek különösebb jelentôséget tulajdonítanánk, inkább csak az elnevezés megszakítatlan folytonosságának jellemzésére említjük meg, hogy az Új Magyar Lexikon 1961-ben megjelent 4. kötetének korona szócikke is a szent koronára utal és az 1962-ben kiadott 6. kötete tartalmazza a Szent Korona szócikket, amely szerint “Szent Korona: a magyar királyi korona neve *I. István szentté avatása (1083) óta.”

 

A koronázási jelvények

 

Amint a koronát ôsidôktôl – ha talán nem is éppen István király szentté avatásától – szent koronának nevezték, úgy nevezik 1928-ig úgyszólván kizárólag, és azóta is koronázási jelvényeknek – az 1928: XXV. tc. erôsen kifogásolható utólagos szóhasználatával – “a hozzátartozó drágaságokat”, bár még a miniszteri indokolása is azt állapítja meg, hogy “A korona és a többi koronázási jelvények (kiemelés tôlem B. J.) gondviselésére elsôsorban az ország koronaôrei hivatottak.” A “drágaságok” a latin szövegekben elôforduló “clenodia” szolgai fordítása. A javaslat eredeti helyes szóhasználatával szemben csak a képviselôházi bizottság javasolta, hogy a törvényjavaslat címének és egész szövegének “koronázási jelvények” kifejezései helyébe “a hozzátartozó drágaságok” szavak tétessenek.

Még inkább kifogásolható az a szóhasználat, mellyel a koronázási jelvényeket a szent korona mostan történt átadásával kapcsolatban is többnyire “koronázási ékszereknek” vagy “koronaékszereknek” nevezik. “*Szent István koronáját és a koronázási ékszereket” említi a magyar-amerikai közös közlemény 1977. december 15-én, kijavítás helyett átvette a hibát *Ber­té­nyi Iván a Magyar Hírlap december 18-i számában közölt Koronázási ékszereink című cikkének már a címében is. Melyiket nevezhetjük vajon ékszernek a koronázási jelvények közül? A királyi palást ruhadarab (kisebb hibáit a koronázás elôtt a királyné szokta kijavítani); *Szent István kardja fegyver; a királyi pálca (a különleges alakú és hosszúságú jogar helyesebb neve) épp oly kevéssé ékszer, mint ahogy nem az pl. a marsallbot; az országalma lenne ékszer, melyet csak kézben lehet tartani?

Koronaékszerekrôl és koronázási ékszerekrôl beszélnek pedig többnyire a január 6-i ismertetések, vezércikkek, hivatalos közlemények, az ünnepség alkalmával maga *Cyrus Vance és *Apró Antal.

A koronázási jelvények egyike sem ékszer, hanem a királyi hatalom jelvényei, melyekkel a nemzet övezte fel a megkoronázott és ezzel teljes jogúvá vált királyát. Ezért latinul clenodia regni néven is nevezték ôket, ami nyilvánvalóan az ország jelvényeit jelenti, nem pedig “az ország ékszereit”.

A koronázási jelvényekhez sorolható távolabbról még az esztergomi kincstárban ôrzött három kereszt: a kettôs kereszt, az eskükereszt és a kiskereszt, az ún. pax vagy pacificale.

A koronázási jelvényviselôk az alábbi sorrendben következtek:

1. a fôkamarásmester az eskükereszttel;

2. a fôpohárnokmester *Szent István kardjával;

3. a tárnokmester a paxszal, vagyis kiskereszttel;

4. a horvát bán az országalmával;

5. az országbíró a jogarral;

6. a nádor, illetôleg az országgyűlésnek a nádori teendôkkel megbízott választottja a szent koronával.

Távolabbról: a nádort, illetve nádorhelyettest követô király elôtt oldalvást haladt jobbról

a rangban legfiatalabb püspök a kettôs kereszttel (apostoli kereszttel), balról a fôlovászmester az ország kivont kardjával.

A koronázási ünnepélyeken az országgyűlés mindkét házának vegyes küldöttsége által készített és mint hiteles leírást, jegyzôkönyvileg az országgyűlés elé terjesztett leírásai országos jelvényeknek is nevezték a koronázási jelvényeket, a korábbi clenodia regni szóhasználatnak megfelelôen.

Az 1608. évi koronázás elôtti IV. tc. az ország koronájáról “és ennek a régi jelvényeirôl” (a latin szövegben: clenodia) rendelkezik; a koronázás utáni XVI. tc. a koronáról “a lajstromba foglalt összes jelvényekkel együtt”; az 1715: XXXVIII. tc. azt határozza, hogy az ország szent koronája a hozzá tartozókkal együtt (cum suis accessoriis) Magyarországon ôriztessék.”87 – 356-357.

Ezek a sorok magukért beszélnek, egyesítve a jogászi szakszerűséget és pontosságot a történelmi szemlélettel és módszerrel.

 

 

Mária Országa*

 

“Regnum Marianum (a.m. Mária Országa), Magyarországnak *Szent László óta szokásos katolikus megjelölése; kiinduló pontja *Szent István király országfelajánlása Szűz Máriának, halála elôtt. A királyság elsô századaiban meglévô tisztelet (Máriás pénzek, zászlók, templomok, költemények, legendák) a barokk-korszakban a jezsuiták vezetésével érte el tetôpontját a nevelésben, ekkor alakultak az elsô Mária-kongregációk” (katolikus hitbuzgalmi egyesületek. A szerzô megjegyzése.) Így szól az 1941-ben megjelent Új Idôk lexikona, míg a század elején megjelent legjobb magyar tárgyú lexikonnak, a Pallasnak nincsen ilyen címszava.

A komunista önkényuralom korszakának 1961-es ismerettára, az Új Magyar Lexikon pedig így említi: “Az ellenreformáció idején (fôleg a 18. sz.-ban) a jezsuiták által kidolgozott állameszme, amely szerint Magyarországot I. István Szűz Máriának ajánlotta fel, aki így az ország védnöke, sôt tulajdonképpeni uralkodója lett. Erre alapították egyrészt a katolikus vallás egyeduralmi igényét, másrészt a királyi hatalom természetfelettiségét. A ~ eszméjében az ellenreformációs Habsburg abszolutizmus és a magyar feudális uralkodó osztály szövetsége jutott kifejezésre. Az ellenforradalmi Horthy-rendszer idején újból felelevenítették.”

Már ennyibôl is látható, mennyire más-más nézôpontból vizsgálható, világnézeti beállítottságtól függôen különbözôképpen megítélhetô eszmérôl van szó. Némi történelmi és közjogi érzékkel azonnal tudható: kivételesen jelentôs ez a tanítás mind vallási, mind nemzeti szempontból.

A Regnum Marianum, mint kifejlett eszme, a XVII. században jelenik meg *Istvánffy, *Pázmány, *Kopcsányi, *Inchoffer műveiben, támaszkodva a magyar király külsô hatalmaktól, de a rendektôl való függetlenségét kifejezô Patrona Hungariae eszme tételeire, amely szerint a magyar királyok és az ország az istenanya különös védelmét élvezik, mióta *Szent István felajánlotta országát a Szent Szűznek.

A kérdés tanulmányozásának kulcsa *dr. Máriás István 1943-ban megjelent “Nagyasszonyunk, hazánk reménye. A szentistváni állameszme koronája” című műve308; *Németh László: A Regnum Marianum állameszme című tanulmánya 1940-bôl336/a; és *Waczulik Margit: A magyar barokk vallásos nemzeti öntudatának kialakulása című írása 1942-bôl451.

Eredeti, hivatkozásokban igen gazdag, katolikus szemléletű tanulmányok *Molnárfi Tibor írásai (“A korona”, vagy “Alkotmányozás a Szentkorona-Tan (-Elmélet) függvényében” című a kilencvenes évekbôl).323,324

*Németh László, aki nem azonos a “Minôség forradalma” írójával, részletes tanulmányában rámutat, egyetértve más szerzôkkel: “a magyarság megtérésekor az ôsi istenasszony kultusza elôsegítette a keresztény értelemben vett Istenanya, a Boldogságos Szűz kiválasztását”. “A magyar katolikus megújulás Máriatisztelete a magyar lélek idôszerű igényeinek megfelelôen sajátos, normatív jelleget öltött. Néha más népeknél is találunk a Máriatiszteletben nemzeti színt, de ez nem szilárdult ki olyan formában, mint a magyar Regnum Marianum.”

Megemlíti a legendát, ahol a Szent Szűz tervében “*Géza fejedelem születendô gyermeke viszi majd a fôszerepet. A legenda… szerint a Szent Szűz megjelenik Gézának, és figyelmezteti a születendô gyermek hivatására.”

A protestáns *Heltai Gáspárnál *Szűz Mária helyébe – a *Hartvik-legendát követô *Bonfini szövegének magyar fordításában – maga az Isten lépett.

Hazánk és nemzetünk “természetjogon” a Szent Szűz oltalma alatt állott minden idôben, mondja a szerzô, majd így folytatja: “… az or­szág­fel­ajánlás lett a végsô és legjelentôségesebb, mondhatnók, jogi szerzôdés a Bol­dogasszony és a magyarság között”.

A Németh által idézett *Szekfű szerint Heltainál így beszél *Szent István fôembereihez: “Én Magyarországot ajánlottam már régen az *Szűz Mária Asszonyunknak, és azt választottam patrónának az magyarnak és az ô nevére verettem az magyaroknak pénzét. Ez okáért állhatatos szóval szolgáljatok mindnyájan asszonyunknak. És ha valami veszedelem akarna jönni rátok, Ô az palástjával befedezi és megoltalmazza Magyarországot, mert Ô Patrona Hungariae”.

Említi Németh – a katolikus-protestáns ellentét jellemzésére – *Magyari István könyvét, amely 1602-ben a pápistákat újítóknak nevezi, akik bevezették többek közt “az Boldogasszony és több Szentek ünnepe ülését”. Kimondja a bálványozás bűnét, amelyért az Úristen ostorozza a magyarságot.

Lássuk, hogyan ír a szerzô:

“A Mária-tisztelet *Szent István lelki életét és kormányzó tevékenységét egyaránt áthatotta. Legrégibb élettörténete, a Legenda Maior elbeszéli, hogy a szent király a lázadó *Koppány ellen a Szent Szűz nevében kélt harcra, Konrád támadása ellen is Máriához folyamodott segítségért, de éppenígy a Szent Szűz nevében bocsátott meg a személyét ért bántalmakért. Kitetszik *Mária-tisztelete az Isten anyjának ajánlott egyházmegyék
és monostorok nagy számából is. Hogy a keresztény magyarság nagy családját Mária személyéhez kapcsolja, népét haereditas Mariae, familia Ma­riana kifejezésekkel, a Szent Szűz házanépének és örökségének szerette nevezni.

Ez a törekvése különösen akkor nyilatkozott meg magasztos formában, amikor a kereszténység zsenge palántáját és a magyar királyságot *Szent Imre váratlan halála folytán megfelelô utód nélkül kellett elhagynia. A bizonytalanság hullámai közt mint egyedül biztos menedékhez, a Boldogságos Szűzhöz folyamodott: “Egek Királynéja, – esdekel fel hozzá – a Te pártfogásodra bízom utolsó imámmal a szent Egyház püspökeit és papságát, a királyság fôembereit és a népet”.

A magyarság és a Szent Szűz között fennálló bensôséges viszonynak elsô letéteményese tehát *Szent István király. A késôbbi idôk folyamán is mint az elsô rex Marianus szerepelt a magyarság kegyeletében. Éppen azért, mert mélységes hitével, államférfiúi bölcsességével, népe lelkének ismeretével, a helyzet világos átlátásával oly eszményi és szilárd államot hozott létre, továbbá államát a külsô és belsô ellenséggel szemben hadvezéri rátermettségével meg tudta védeni, a következô századok folyamán eszményképként állt utódai elôtt. Az eszményi állama a Boldogságos Szűz különös védelme alatt álló magyar királyság volt, melynek kötelékében a keresztény magyar nép az erkölcsi tökéletesedés útján haladva érheti el a földi jólét és az égi boldogság jutalmát. Ez az ideál, amely elôbb mint jámbor elgondolás, majd mint állameszme jelentkezett, gyökerét alkotja a századok folyamán kialakult *Regnum Marianumnak. Középkori királyaink, amint egyebekben, úgy ebben is *Szent Istvánt állították eszményként maguk elé.

*Szent László a középkori lovag eszménye, templomok építésében, püspökségek, apátságok alapításában az elsô szent király művének betetôzôje, egyben *Szűz Mária választott vitéze is, a középkori Regnum Marianum másik jelentôs királyi személye.

A magyar középkori máriás kultusz szempontjából felemlíthetô a szabolcsi zsinat, amely a Szent Szűz tiszteletére három ünnepet rendelt, Gyertyaszentelôt, Nagyboldogasszonyt, Kisasszony napját, amelyet *Fulbert, chartresi püspök, *Szent István kortársa terjesztett el a nyugati országokban. *Géza, *Szent László és *Kálmán királyok ideje még a clunyi reform behatását észlelteti. Kálmán kora a máriás történelem során azért is bír különös jelentôséggel, mert a Hartvik-féle legenda e korban íródott és lett *Szent István Mária-tiszteletének kikerekített leírása, amelyre a késôbbi idôk folyamán oly gyakran történt hivatkozás.”

…Az országfelajánlást tehát a barokk katolikus világ jogi ténynek, szerzôdésnek fogta fel, amelyben a szerzôdô felek az Istenanya, illetôleg a magyarság. A nemzetet *Szent István képviselte. Az elgondolás szerint mindegyik szerzôdô félre jogok és kötelességek hárultak. Amikor *Szent István országát, ifjú keresztény nemzetét és Koronáját Máriának felajánlotta, a Koronával együtt átadott minden uralkodói jogot, amelyet a Szent Korona e kor elgondolása szerint magában egyesített. A Boldogságos Szent Szűz valóságos királynô, sôt több lett mint királynô a hívô magyar szemében. Jogot nyert a magyarság minden ügyének intézésére, még a király személyének megválasztására is, amint késôbb látni fogjuk. A nagyhatalmú Szűz, akit szent Fia megdicsôített és maga mellé trónra helyezett, oly hatalommal rendelkezett, hogy képes volt országát kormányozni.”336/a – 223-230.

*Szekfű Gyula az ötkötetes Magyar Történetben elsorolja a Regnum Marianum öt jogi alapelvét, úgy mint

– a király csak katholikus lehet,

– a király a fôurak tanácsa segítségével uralkodjék,

– a király az országban tartózkodjék,

– a király az országot szabadságban tartsa meg,

– a király esküt tegyen az alkotmányra.195 – IV. kötet-376.

Ez a magyar történelem optimista, öntudatot adó szemlélete. “A királyi hatalmat is elismerô rendi szellem, vallásos érzés, s a mai ideáloknak a múltba való visszavetítése… teszik együttvéve a Regnum Marianum országának közjogi tartalmát.” 195 – IV. kötet-374.

Ez a tan a királyi hatalom mérséklését, a nyugaton már meglévô abszolutizmus elhárítását is szolgálta a *Szent Ágoston-i Civitas Dei felélesztésével, felújításával hirdetve olyan körülményeket, amelyek közepette a Ci­vi­tas Dei (Isten országa) polgárai könnyen elérhetik az örök boldogságot.

Nem feledkezhetünk meg a Regnum Marianum népérôl, amelyet a jogi vonatkozások nemigen foglalkoztattak, hiszen a jobbágyságnak nem voltak jogai a rendi állam irányításában.

A vallásos népi lélek, a maga alacsonyabb gyermeki műveltségével és sajátos világlátásával átélt egy sajátos Mária élményt, a máriás ország eszmevilágát. Ezt a világlátást erôsítette a török pusztítás tragikus vesztesége és a járványok okozta halálfélelem.

“A búcsújáró helyek jelentôsége tehát a Regnum Marianum szempontjából a nép nemzeti öntudatának emelésében is megnyilvánul. Általánossá lett a meggyôzôdés, hogy a földön nincs más olyan ország, ahol Mária annyiszor és oly sok helyen mutatta volna meg csodás hatalmát, mint hazánk.”336/a A hívôk külföldrôl is felkeresik a “magyar” Máriát. A sümegi csodás Mária az elsô csodát egy bécsi asszony könyörgésére művelte. (Sas­vár, Sümeg, Boldogasszony, Máriavölgy voltak az ismert Máriás helyek.)

*Bálint Sándor, a szakrális néprajz kiváló tudósa művébôl is következtethetünk a népi vallásosság ôsi gyökereire: “Az Emese-szimbólum (ide tehetjük: a csodaszarvas szimbólum, az életfa stb.) érteti meg velünk *Szent Istvánnak és az Árpád-háznak feltűnô Boldogasszony kultuszát, az országnak az ô oltalmába ajánlását, mintegy a pogány matriarchális világkép továbbélését, szublimációját is… Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az elsô országgyűlés mondai színhelyén monostort.” “*Boldogasszony” *Bálint Sándor szerint feltehetôleg ôsi asszonyistenség neve, ahogyan azt *Kálmány Lajos már a múlt században megírta. Ebbôl is következik a Boldogasszony kultusz régmúltba nyúló folytonossága, sajátosan magyar jellege.41 – 228.

A Nagyasszony, a *Boldogasszony tiszteletét ôstörténetünk egyik nehezen vitatható tényének kell tekintenünk. Ôsi, szkítakori nem keresztény, nem is egyszerűen pogány, hanem “ôs-kinyilatkoztatásból” jövô hagyomány birtokosai vagyunk, amint azt *Badiny Jós is mondja.

*Szent Gellért legendájának Toldy-féle múlt századi fordításából egyértelmű, hogy a szent férfiú egyenesen tanácsolta, miszerint Szűz Máriát hívják Magyarországon “Boldog-Asszonynak” vagy “ez világnak nagy asszonyának”. Ez a népi hagyomány felhasználása *Szűz Mária elfogadtatására.

Olvassuk el ezután *Molnárfi Tibor néhány mondatos Regnum Ma­ria­num összefoglalását:

“A REGNUM MARIANUM NÉHÁNY MONDATBAN

A Szentkorona-eszme és ANNAK FÖLAJÁNLÁSA A SZENTKORONA ÁLTAL A NAGYASSZONYNAK (gondolatilag beleértve azt is, hogy Ô azt elfogadta) Magyarországot mint KÖZÖSSÉGET részelteti abból a föladatból, ami az Istenszülô feladata, az EMBERISÉG TERMÉSZETES ÉS (FÔLEG) TERMÉSZETFÖLÖTTI, GONDVISELÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ ÉLETÉBEN. Népünknek ez a rendeltetése. Sorsunk és minden konkrét történelmi feladatunk (évszázadok során valamennyi ütközésünk) ehhez kapcsolódik. Ezért irányul felénk az erkölcsi élet legmagasabb fórumainak – nem egyszer – megrendült tisztelete, bizonyos szellemi áramlatok és történelmi mozgalmak gyakran esztelen, izzó és indokolatlan gyűlölete, napi senkik ártó, életünkre kártékony és fájdalmas romboló igyekezete. De ezzel függ össze összetöréseink, áldozataink és vereségeink ellenére is legyôzhetetlenségünk, halhatatlanságunk is. Kétségtelen, hogy a “metafizikai történelemszemlélet” modern világunkban nem általános. De ennek ellenére hatékony és igaz. *Mindszenty József Emlékirataim c. könyvében ezt írja: “A magyarság a történelem folyamán, mint nemzet is találkozott Máriával *Szent István országfelajánlása révén… kitörölhetetlenül bele volt vésve a magyar köztudatba, hogy Magyarország Mária országa. Ez a kapcsolat nem üres szólam, nem jelentôség nélküli képzelgés”. A lényeget pedig így summázza: “A sajátosan magyar Reg­num Marianum-eszme azt jelenti, hogy Mária védi országát, mi pedig hűen követve a krisztusi hitet, érvényre juttatjuk állami és társadalmi életünkben az evangélium tanítását.” Történelmi sorsunkat ebben a vonatkozásban így látta: “A szent király fölajánlását történelmünkre kiható természetfölötti tényezônek fogtam föl… A Mária országa-eszme mintegy kulcs volt a kezemben a magyar történelem hullámhegyei és hullámvölgyei, a nemzeti nagyság és a nemzeti tragédiák megfejtéséhez”. Hasonlóképpen vélekedett a történelemtudós is. *Szekfű Gyula írta: Mária apostoli országának, a Regnum Mariano-Apostolicumnak már alapításakor is isteni kegyelem működött közre, nagyobb mértékben, mint más európai államoknál. Más keresztény államoknak Isten a protektora, de Magyarországnak ô az alapítója, conditora is. Ezért Magyarország kezdettôl fogva nem egyszerű világi, profán állam, hanem sacrosancta respublica, amelynek alapítása két vallásos momentumból tevôdik össze: az egyik a Szent Koronának Szilveszter pápától küldése, a másik a KORONÁNAK A FELAJÁNLÁSA… SZŰZ MÁRIÁNAK.”

Az ismertetett Eszme testet ölt könyvekben, festményekben, szobrokban, templomokban, oltárképeikben stb. Ott találjuk ezernyi magyar templomban, templom elnevezésben, fô- és mellékoltár képben. Közismert, hogy Máriát csak általános koronával szabad ábrázolni. Ez alól csak a magyar Szent Koronával való ábrázolás a kivétel. A magyar Szent Koronával ábrázolt Nagyasszony nemcsak hazánk templomainak ékessége, de ott van Rómában, az altemplomban is *Szent Péter sírjától néhány méternyire. Megtalálható Jeruzsálemben, Názáretben stb., Csíksomlyóban is mint Babba Mária, mint litániánk “Szép Szűz Máriája”- Ott van a magyar nép eredetmondájában, népmeséiben, életstílusában, népdalaiban. De ott van a politikai, diplomáciai, államközi kapcsolatokban is.

A Szentkorona-elmélet a Szent Korona tagságot NYELVTÔL, VALLÁSTÓL, FAJTÓL, NEMZETISÉGTÔL függetlenül a SZENT KORONA TERÜLETÉN élô népekhez kapcsolja. Ma is a Szent Korona tagja (lehet) az, aki elismeri a Nagyasszony fôségét, aki kinyilvánítja, hogy a Szent Koronához tartozik: része annak, legyen horvát, szlovák, román stb. Ezzel a Szentkorona-tagság univerzális eszméjének érvényessége a népek közötti egyenjogúságnak megalapozója, az emberi nem egységének is hirdetôje. Ez az egység tehát megnyilvánulhat egyetlen államban, de lehet külön-külön szervezett részek Szentkorona tagsága is, mint volt nyolcszáz éven át Horvátország és Magyarország esetében. Ha a történelem fejlôdése az autonómiák egységét tűzi napirendre, akkor a Szent Korona tagjainak “magyar” hivatása “a *Boldogasszony népének hivatása lesz”, mint volt a politikai fogalomként használt “hungarus” tagság idején. Ôk is a Gondviselés választottjaiként teljesítik a Gondviselés tervét, amit a világtörténelem irányítója kijelöl a Szent Korona tagjának a világ végéig.”322 –26–27.

Mindazonáltal hiba lenne, ha a Szent Korona tagságot a Nagyasszony fôségének elismeréséhez kötnénk, mert ezen eszme katolikus – és nem vallástól független – jellegű. Ezt *Mindszenty hercegprímás is elismerte. A Szent Koronához tartozás, mint közjogi viszony, nem függ sem nyelvtôl, sem vallástól. Ennek megállapítása akkor is nélkülözhetetlen, ha a Boldogasszony tisztelet túllép a római katolikus vallás keretein.

Mindezeket egybevetve: látjuk, hogy a Regnum Marianumban valóban egy különleges, történelemhordozó eszmerendszert tanulmányozhatunk, amelynek ismerete nélkülözhetetlen a magyar közjog történetének megértéséhez, s amely méltán érdemel nagy figyelmet a mai katolikus teológiában, a magyar eszmetörténet múltjában és jelenében. Ha egy nép azonos a saját történetével, akkor elválaszthatatlan tôle a Regnum Marianum gondolata. A Szent Korona misztériuma azonban nem azonos a Szentkorona-tannal. Mint jogon túli elemnek, mint a kollektív tudattalanhoz kapcsolódó, abból táplálkozó ideának, a vallási tanítás mellett nagy jelentôsége van a szentkoronás Mária-kultusznak. A Szentkorona-tan és a *Regnum Maria­num­ mégis két elmélet, minden szoros összefüggésüket és idôleges egybefonódásukat elismerve, amint a Boldogasszony Anyánk gyönyörű éneke és a Himnusz is két szöveg és két dallam. Ahogy a két dallam azonos lelkiséget fejez ki, úgy a Regnum Marianum sugározza a Szent Korona misztériumát, rejtélyét, mérhetetlen szellemi mélységét, gondviselés küldte erôt adva a Szent Korona tanának.

A Regnum Marianum alapjául szolgáló *Boldogasszony imádás sajátosan magyar jellegét, hazafiságát, karizmáját, bizakodást sugárzó erejét mu­tatja a XVIII. században elsô himnuszunknak tett ének:

 

Boldogasszony anyánk,

Régi nagy Pátrónánk!

Nagy ínségben lévén,

Így szólít meg hazánk:

 

Egyetérthetünk *Mindszenty hercegprímás 1947. augusztus 15-én, a Boldogasszony Év megnyitásán mondott szavaival: “A múltnak tanulságai útmutatói a jövendônek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk testünktôl, lelkünktôl idegen gondolatokba beöltöztetni. Ragaszkodunk tépett hazánknak a múltból örökölt, a jövôben híven örvendô, kipróbált nagy történelmi alapjaihoz, s akár titokban, akár nyíltan, ápolni fogjuk fenntartó erôinket.” 310

 

III. *

A Szentkorona-eszme a középkortól a XIX. Századig*

 

 

“A magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy vereség után le vannak gyôzve.”

 

(Bölcs Leó, bizánci császár: Haditaktika, 904 után.)

 

A Szent Koronához jelképes jelentéstartalom is fűzôdik. Ez az uralkodó személyétôl elvonatkoztatott, megkülönböztetett, szükség esetén kivételesen szembeállított, a magyar állam hatalmának teljességét kifejezô jelentés a XV. században már közjogilag elsôbbséget élvez a magyar Szent Korona, mint szakrális jelentôségű tárgy, a király személyét és hatalmát megtestesítô fogalmához képest.

Ez a Szentkorona-eszme és a Szent Korona elválaszthatatlan kettôsége, a corona regni (az ország koronája) és a corona regia (királyi korona) megkülönböztetésének megfelelôen. A Szent Korona elsôdlegesen az ország koronáját jelenti a történetileg kialakult szóhasználat szerint.

A Szentkorona-tanban az ország koronájának kifejezôdése, alkotmányos nézetrendszerré válása van jelen, folyamatot és állapotot megtestesítve.

A középkorban elterjedt felfogás – az ókor görög, majd római filozófusai , mint Cicero, a híres köztársaságpárti politikus, majd *Pál apostol tanításai, *Aquinói Szent Tamás XIII. századbeli nézetei és követôik nyomán – az egyházat, illetve az államot élô – organikus – emberi szervezetként szem­lélte és írta le.

Szent Tamás szerint “az összes emberek, akik egy közülethez tartoznak, testnek tekintetnek, és az egész közület embernek”. Az egyháznak és az államnak ilyen organikus felfogása már a XIII. század végén ismert volt hazánkban, s a XV. századi felfogás azokat tekintette az ország tagjainak, akik az ország ügyeinek intézésében részt vettek.83 – 68-74.

Ebben az értelemben a Szent Koronához tartoztak az országot irányító személyek, a XV. század végén a rendek, mint a Szent Korona tagjai, míg más tekintetben az ország testét alkották a “Magyar Szent Koronaház tartozó” területek, amelyen belül tagok voltak az egyes tartományok, országrészek, mint Horvátország, Dalmácia, Szlavónia, Erdély és más területek, mint pl. Raguza. Az ország, tehát egyúttal a Szent Korona tagja minden nemes, a városok és más közületek.

Az egész magyar birodalom egy hatalmas test, amelynek feje az anyaország, de ugyanígy feje a király a rendi “testnek”, amit nem területi értelemben kell felfogni.

Így a corpus mysticum Christi, *Krisztus titokzatos teste, mely *Krisztust fejként, a hívôket a test tagjaiként tekintô katolikus egyházi felfogásban ismert, s oda is korábbi világi nézetek felhasználásával került, mintaként, de legalábbis értelmezést könnyítô hasonló megoldásként tekinthetô az állami élet organikus szemlélete számára. A szerzôk jelentôs része – különösen *Eck­hart Ferenc 1931 és 1941-es munkáiban – vallja, hogy az organikus államfelfogás Werbôczynél már jelen van a fenti értelmezésekben, míg mások tagadják ezt.

A következôkben a Szentkorona-eszme alakulásának sarkalatos pontjait igyekszünk megvilágítani, számtalan – jogtörténeti tanulmányból, különösen Eckhart igen részletes 1941-es könyvébôl jól megismerhetô, vagy általunk már ismertetett – részletre nem térve ki.

 

*Szent István királyunk Imre herceghez intézett, a forráskutatók többsége szerint valóban Imre herceg életében született Intelmei az elsô ismert magyar államelméleti alapvetést testesítik meg, a kor színvonalával egybevetve kiváló megfogalmazásban. Noha *Eckhart csupán az általános egyházi szemlélet megjelenését látja benne ugyanúgy, mint a koronát említô *Szent István legendákban és a Gesta Hungarorumban.

Az újabb kutatások – elsôsorban a kor kiváló kutatója, az 1988-ban elhunyt *Szűcs Jenô írásai – szerint az Intelmek méltán tekinthetô magyar államelméleti műnek, amelynek szövegezésében *Szent István részt vehetett, és valószínűleg részt is vett, ha nem ôtôle származik a szöveg.

Többrôl van itt szó, mint általános keresztény tételek hangoztatásáról, hiszen már az is határozott célt fejez ki, hogy mely tételeket tartotta fontosnak felvenni az Intelmek írója. Jól foglalja össze *Bartoniek a korona méltóságát, tisztességét, becsületét megóvni szándékozó, mintegy a jó kormányzás tízparancsolatát adó sorokat:

“Sok szó esik a király koronájáról, (ekkor még nem nevezik szentnek) a korona méltóságáról, tisztességérôl, becsületérôl. A király itt ismételten arra inti fiát, hogy tartsa meg a katolikus hitet, ha a királyi koronát tiszteletben akarja tartani, mert hit nélkül sem itt e földön nem kormányozhat tisztességgel, sem az örök birodalomból vagy »koronából« nem részesülhet. Gyarapítsa az egyházat, hogy koronáját dicsérjék, védje az egyházi rendet, mert ezzel felmagasztalja dicsôséges koronáját, bíráskodjék igazságosan, mert ez a korona (ötödik) ékessége, és ítélkezzék könyörületesen, mert akkor koronája ékes és dicséretes lesz: pártolja az idegeneket, s akkor koronáját mindenki fenségesnek fogja tartani, kövesse ôsei példáját, s engedelmeskedjék nekik, – itt *Szent István nyilván saját magára gondol – mert az engedetlenség lehelete szétszórja a korona leveleit. Az erények ékítik, teljessé teszik a koronát, mondja végül *Szent István, s Intelmeit azzal fejezi be, hogy az azokban vallott elvek alkotják a királyi koronát.

*Szent István tehát az intelmekben egy képzeletbeli koronát állít fia elé, mely felöleli a király kötelességeit, azokat a tulajdonságokat, melyekkel birnia s azokat a kormányzási elveket, melyeket követnie kell Szent Imrének s utána mindenkinek, ki Magyarország felett uralkodik.”40–67.

Az Intelmek végén ez a mondat olvasható: “Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Amen!” Az egész királyi hatalmat, s amivel egyenlô: magát a korabeli magyar államot és feladatait, erkölcsi elveit látjuk itt. Ahogy növekszik az alattvalók társadalmi, politikai szerepe, úgy jelennek meg változások, eltolódások, lesz a corona regia-ból corona regnum. Az Intelmek tükrözik nemcsak *Szent István erkölcsi-politikai elveit, hanem az akkori hatalmi viszonyokat is, a magyarországi alkotmányosság akkori állapotát.

Így “A KATOLIKUS HIT MEGÔRZÉSÉRÔL” szólva a példamutatás és a jócselekedetek jelentôségét a “csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd” parancsát közvetíti.

“AZ EGYHÁZI REND BECSBEN TARTÁSÁRÓL” elmélkedve rámutat a tunyaság, restség és hanyagság veszélyeire az új hit megôrzéséért folyó munkálkodás során, nemkülönben az egyház nélküli kormányzás lehetetlenségére, ami a kor “politológiai” alapkövetelménye volt. “*Krisztus testének” csonkításáról mint veszélyrôl beszélve, a szerves (organikus) államszemléletet vetíti elôre egyházi keretben (az egyház = *Krisztus teste).

“A FÔPAPOKNAK KIJÁRÓ TISZTELETRÔL” beszélve rámutat, hogy a kárhoztatásra méltó vétekbe esô fôpapot “figyelmeztesd háromszor, négyszer is négyszemközt az evangélium tanítása szerint. Ha akkor intelmeidet nem hallgatja meg, nyilvánosan kell megfeddni a következôk alapján: Ha rád nem hallgat, jelentsd az Egyháznak.”

“Vezetéslélektani” és politológiai tanács ez, hiszen miért vállaljon a király olyan összeütközést, “leszámolást”, amit az egyház kialakult szervezete jobban kezel ill. végez, míg “saját hatáskörében” eljárva, az egész egyházzal kerülhet összeütközésbe.

“A FÔEMBEREK ÉS VITÉZEK TISZTELETÉRÔL” szólva mondja: “Az uralom negyedik dísze a fôemberek, ispánok, vitézek hűsége, erôssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ôk országod védôfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ôk, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gôg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gôg és a gyűlölség.”

Nem elég ebbôl az evangélium üzenetének egyszerű tolmácsolását kiolvasnunk, hiszen másról is szó van, amikor így ír: “…hogy vonzalmaddal felövezve a királyi méltósághoz mindig háborítatlanul ragaszkodjanak”.

Itt a “hatalomgyakorlók” “mi” tudatának a hatalomból való tudatos részesedésének, annak fenntartásában való érdekeltté tételének gondolatát, a “diszfunkcionális”, “működést rontó” eljárási módok elhárításának, végül is a hatalom “legitimitásának”, elfogadottságának és hatékonyságának elérését, mint célt fedezzük fel.

Amikor pedig “AZ IGAZ ÍTÉLET ÉS A TÜRELEM GYAKORLÁSÁRÓL” értekezik, ily módon idézve a bibliából: “Ítéletedet, Isten, bízd a királyra”; “Király vagy, az igazságosságot szereted” – az uralkodás és az ítélkezés jogát, az igaz ítélet kötelességét jelenti olvasatunkban.

Olvasva ezeket a szavakat: “Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlô ügy kerül eléd vagy valamely fôbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erôsködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne is ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ô megbízatásuk, hogy a törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes.”17 – 58.

Kivehetô ebbôl az elfogulatlan, pártatlan eljárás, a szakszerűség követelménye, a bíró törvényhez kötöttsége, a jó kormányzás zsarnokoskodás nélkülisége, az “önkényuralom” elutasítása.

“A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL” szólva a középkori nemzetközi kapcsolatok, a középkori központok elérése, külföldi katonai (kíséretek, testôrségek, lovagok), egyházi (szerzetesrendek, fôpapok), gazdasági (kereskedôk, kézművesek, agrártechnikai ismeretek) tényezôkkel való érintkezések elônyeit, országgyarapító hatásait értjük üzenetként.

A sokat idézett mondatnak: “Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendô”, ez a helyes értelme, hiszen ebben az idôben újkori értelemben vett nemzetiségi politika nem volt, s e megjegyzések – amint *Györffy György rámutat – nem itt honos, más nyelvűekre vonatkoztak.

“A TANÁCS SÚLYÁRÓL” olvasva a testület, királyi tanács különös súlyt kap királyi üzenetben: “A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, gyôzelmeket ô arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ô rakat és ô ront le ellenséges városokat.”

Vajon írhat-e így abszolút hatalomra törô uralkodó? Semmiképpen.

E sorokban a testületi vezetés, a többféle érdek érvényesítésének és a tudás, tapasztalat szerepének felismerhetôsége a nagyon figyelemreméltó. Itt van valahol a Szent Korona tagság csírája!

“A FIAK KÖVESSÉK AZ ELÔDÖKET” szavakkal a hagyománytisztelet, az apák szokásainak megbecsülése és követése, s – micsoda bölcsesség! – “az idegenek dicséretére szert így teszel”.

A “nemzeti sajátosságok” jelszavával annyiféleképpen visszaélô “Trianon sújtotta” “európai integrációs” korunkban milyen veretesen cseng: “Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra?”

“AZ IMÁDSÁG MEGTARTÁSÁRÓL” című rész a jó király ismérvének tartja a legnemesebb imádkozást, Isten segítségül hívását a kormányzásban.

Vaskos valláslélektani és teológiai művek azóta nyugtázzák az Istennel való beszélgetés óriási erejét és gyógyító jelentôségét. Ezer év távlatából szól a hatalom birtokosaihoz: “a folytonos imádkozás: a bűnöktôl megtisztulás és feloldozás”. “Imádkozz… hogy a tétlenséget és tunyaságot elkergesse tôled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyôzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet.”

“A KEGYESSÉGRÔL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRÔL” szólva mondja: “Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövô reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fôemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sôt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfôbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erôszakot szenvedôhöz, ôrizd szívedben mindig az isteni intést: “Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erôs, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövôben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzôjét.

Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Amen.”17 – 61.

 

Mindezeket olvasva nem tarthatjuk igazi kérdésnek, hogy a Szentkorona-tan gyökerei visszanyúlnak-e *Szent Istvánig. Kivételes, egyéni és közösségi sors nyújtotta adomány, ha valaki olyan hatalmas tekintélynek és hírnévnek örvend évszázadok, s immár egy évezred elteltével, mint Szent István.

Méltán írta róla a történész az Isten- és nemzet-ellenes állam- és kormányforma végén, 1988-ban:

 

“Emlékezete köré olyan eszmerendszert rajzolt a magyar politikai gondolkodás, amely a feudalizmus évszázadai során az államhatalom, az uralkodás, a függetlenség, a területi egység, a rendi törekvések szimbolikus kifejezôje volt. A politikai gondolatok természetébôl adódóan ezek az elképzelések mindig történelmileg meghatározott, és éppen ezért gyakran eltérô érdekeket fejeztek ki.

Istvánt halála után 45 esztendôvel szentté avatták. A szent jelzô azonban az ô esetében nemcsak vallási jelentést hordozott, hanem nagyságának világi elismerése is volt. A szentté avatás egyszerre fejezett ki egyházi és dinasztikus érdekeket. Az egyház az áhítatra ösztönzô apostoli szentet kereste István “példaadásában”, a királyok erôs kezű elôdjüket, tetteik igazolóját találták meg benne. Árpád-házi királyaink ôt tartották ôsüknek: az ô jogán uralkodtak, késôbb pedig az számított törvényes királynak, akit a Szent István koronájának tartott Szent Koronával koronáztak meg. A korona az ô nagyságára emlékeztetve nyerte el a szent jelzôt.

A különféle társadalmi törekvések is a szent királlyal próbálták bizonyítani vágyaik s követeléseik igazát. A süllyedô szabadok ugyanúgy az István kori jogaikra hivatkoztak, mint késôbb a kiváltságaikat féltô és védô köznemesek. És az egyik legjelentôsebb parasztmozgalom részvevôi is – 1437-ben – a nagy király állítólagos oklevelét keresték, amelyben – mint a *Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés során, hitték – szabadságjogaikról rendelkezett.

A szent királyra utalt a szentkorona-gondolatban kiteljesedô nemesi-rendi állameszme is. A király és a nemesek, a nemesi nemzet között megosztott közhatalom elve azonban valójában az Istvánnál még meglevô királyi hatalom túlsúlyának eszmei revízióját jelentette. Werbôczy a Szent Koronában, a korona tagságban – a királyokkal szemben is – a nemesi szabadságjogok zálogát látta, és egyúttal kirekesztette ebbôl a köznépet.” 218 – 226.

 

Amennyire igaz tény, hogy a magyarság túlnyomó jobbágyparaszti része kívülrekedt a Szentkorona-tan keretein, nem bírva a Szentkorona-tagság formális jogi elônyeivel sem, annyira igaz az is, hogy a nemesi nemzet maga nyitotta meg a rendi alkotmányosság kapuit, engedte be az addig jogfosztottakat az alkotmány sáncaiba, Európában párját ritkító politikai bölcsességgel mondva le jogairól.

Az ún. rendi alkotmányt helyesen és méltányosan a kor társadalmi-politikai viszonyaiba ágyazva vizsgálhatjuk.

Amikor a Szent István kezenyomát viselô Intelmeket tanulmányozzuk, felismerve a X. század magyar uralkodójának üzenetét jóról, rosszról, kormányzásról és imádságról, úgy, ahogy azok Imre herceghez minden bizonnyal eljutottak; amikor a Szent István nevétôl és emlékétôl elszakíthatatlan Szent Koronában hazánk sorsát ismerjük fel; amikor a magyar alkotmányosság története és hitünk szerint jelene kulcsfogalmának tartjuk a Szentkorona-eszmét, akkor a magyar alkotmányosság központi eszméjét, a Szentkorona-tan egyik forrásvidékét kell látnunk az Intelmek-ben.

Az Árpádok korában a koronaeszme erôteljesen bontakozik ki, az oklevelek tanúsága szerint a magyarországi művelôdésben igen jelentôs egyházi hatást hordozva.

A kora nemzeti sorskérdéseit taglaló testôríró, *Bessenyei György 1777-ben írta le ezeket a sorokat “a scithiai pogány hitet” kényszerűen fellobbanni engedô I. András koráról, mintegy megmutatva a nem egyházias szemlélet példáját.

“Magát a hitet megtagadták, azonban királyokat ugyanazon hit által kívánták szentelni, melyet a király koronázásban ezáltal szentségnek lenni megismertek; különben pedig átoknak, veszedelemnek tartották.”462–43.

Íme a korona különleges ereje és jelentôsége: erôsebb a hitbéli ellenszenveknél és rokonszenveknél! Majd ezt mondja:

“Soha a magyar korona erôs és állandó békességgel, szomszédaival kötött hasznos frigyekkel magát nem erôsítette. Szomszédai minden idôben mind­nyájan ellenségei voltak körülötte, és csak akkor békéltek, ha gyô­zet­tet­tek. A magyaroknak mindég verni kellett elôbb, ha frigyet akartak.”462 – 40

Felismerhetô a pogánykori és keresztény karizma bizonyos folyamatossága, amit *Eckhart *Deér József nyomán említ:

 

“A magyar alkotmányfejlôdést még a nem hűbéri államokkal szemben is a királyi hatalom nagy ereje jellemzi, s ez túlnyomó részben a magyar nemzet török faji jellegére vezethetô vissza. A fejedelmi család pogánykori karizmáját az egyházi felkenésen és a koronázáson alapuló keresztény karizma csak még jobban megszilárdította, és olyan erôssé tette, hogy még akkor is fennállott, ha gyenge egyéniségek viselték a koronát.”128 – 35.

 

Már a XIII. században a koronaeszmére utaló adatok láthatók az oklevelekben, hála az igen fejlett és kötelezô formulákkal működô hiteles helyeknek, mindenekelôtt a kiváló kancelláriai gyakorlatnak.

Az Árpád-ház tagjai Szent Istvánnak köszönik a koronát. A közvélemény a Szent Koronával való koronázásból eredezteti a királyi jogokat.

*Gentilis bíboros, pápai legátus 1309-i oklevelében szól a Szent Korona tiszteletérôl, “mert benne rejlik a királynak, a királyságnak joga”.

A koronának misztikus erôt tulajdonítanak, a XIII. század közepétôl illetve a Sacra, Sanctissima (szent) jelzôvel.

A király személyét és méltóságát szoros kapcsolatban mutatja “a mi koronánk” (corona nostra v. corona nostra regia). A király személyének kijáró hűség a koronát is illeti, a köteles hűség nemcsak az uralkodónak, hanem a koronának is kijár (fidelis corona regie). Aki a korona érdekei ellen tesz, hűtlenséget (infidelitas) követ el, és a korona hívébôl (fidelis corona regie) a korona hűtlene (infidelis corona nostra) lesz.

Az angol Magna Charta jelentôségével mérhetô 1222. évi Aranybulla 31. cikke szerint a *nádor ne engedje se a királyt, se a nemeseket, se másokat az aranybullától eltérni, “hogy ôk is örüljenek szabadságuknak, és ezért nekünk és utódainknak mindig hívek legyenek, s a királyi koronának a köteles engedelmességet ne tagadják meg”. Ezért a XIII. század a corona regni, az ország koronája fogalmának elôtérbe kerülése a királyi koronával (corona regia) szemben. Találóan mondja *Bartoniek, hogy “a Szentkorona eszméjének változásai… a magyar alkotmány történetének leghívebb… kifejezôi: … azoknak a változásoknak, melyeken a magyar történetben király és alattvalók egymáshoz való viszonya átment”.40 – 69.

Amikor tehát megjelenik a szabadságjogokat védô, történelmi alkotmányunk egyik alapkövének tekinthetô Aranybullánk, azután nemsokára nemcsak az “ország koronája”, azaz a Szent Korona kerül az oklevelek fontos szövegrészeibe, hanem egyúttal az a jelentés is uralkodó lesz, hogy a Szent Korona iránti szolgálatok és hűség az államnak, az országnak teljesített kötelesség teljesítéseként értendôk, noha a király és az* ország szolgálata nem válik el hangsúlyosan.

“A »Szentkorona« a XIII–XIV. században, tehát a Szent István-nemzetség fiágának utolsó tizedei alatt, s a nôág (az Anjouk) nem egészen egyszázados országlásának idején, a következô értelemben említtetik. A magyar Szentkorona eszméje kifejezi egyfelôl az alattvalóknak a királyhoz való viszonyát, másfelôl – s ez az Anjou-kor, a XIV. század újítása – a Magyarországot körülvevô, hódított tartományoknak az anyaországhoz való viszonyát. Ezért van, hogy Moldva, Havasalföld s a határmenti lengyel tartományok: Ladomér és Gácsország »a magyar Szentkorona tartozékai«, fejedelmeik »a magyar királynak és magyar Szentkoronának esküsznek hűséget és tartoznak engedelmességgel.« A szent korona reprezentálja ezenkívül a magyar államot a külfölddel szemben is: mik*or Nagy Lajos 1382-ben Turinban békét köt Velencével, akkor az errôl szóló békeszerzôdés megszabja, hogy Velence a kikötött hadisarcot fizeti a magyar királynak és utódainak, kik ôt az országlásban és koronában (!) követik, valamint magának a koronának, mely Magyarországot reprezentálja. De ez a kor is a Szentkoronában látja még összpontosítva az egész királyi jogot, vagyis mai fogalmaink szerint: az egész akkori magyar államot. Ez a tartalma a XIV. században – az Anjou-korban – a »magyar Szentkorona« fogalomnak, ez az értelme a magyar Szentkorona eszméjének.

A Szentkorona-fogalom tehát az Anjou-kor egész tartama alatt is – csakúgy, mint legelsô kezdetein – különálló valami a király személyétôl:* személyfeletti. Személyfeletti *Apród János küküllei fôesperesne*k Nagy Lajosról írt művében is, márpedig ez a munka híven tükrözi vissza a XIV. századvégi közvéleményt. De a Szentkoronának döntô jelentôsége tűnik ki abból is, hogy* mily szívós következetességgel ragaszkodik az ország közvéleménye a valódi, ôsi Szentkoronával való koronázáshoz *Károly Róbert uralomraléptekor. Ezért igyekszik minden trónkövetelô mindenekelôtt azt hatalmába keríteni.”40 – 70-71.

 

Kivételes helyzetekben megmutatkozik a Szent Korona önálló jogalanyisága, személy (király) feletti jellege, mint egyébként állandó jellegzetesség.

Amikor 1401-ben, mintegy fél esztendôre fogságba vetik *Zsigmondot az ország bárói, a felségjogokhoz tartozó ügyekben az országtanács, mint az ország, a regnum, a rendek képviselôje intézi az ország sorsát, használva az akkor megvésetett pecsétet:

“Sigillum sacre corone regni Hungariae”. Magyarország Szent Koronájának pecsétjét az ország, a Szent Korona nevében használták, nem a király nevében. A fôhatalom a Szent Koronáé, az alattvalók a Szent Korona hívei. Van persze elôzménye ennek, hiszen oklevelek tanúsítják, hogy a királyi adomány a koronának, ennélfogva a királyok sorának teljesített hű szolgálatok következménye. A királyi kancellária még Zsigmond idején is a király méltóságát és jelképét a Szent Koronát együtt tekinti az államhatalom alanyának. Mégis – bár beleértik a király személyét – a Szent Korona primátusa a XIV–XV. században nehezen vitatható, azt pedig, hogy a király személye, s ezáltal a királyi korona lenne meghatározó vagy elsôbbséget élvezô, még az igen óvatos Eckhart sem állítja.

A XIV. századtól a perben kihallgatott tanúkat “Istenben való hitükre és a király és az ô szent koronája iránti hűségükre” esketik meg a királyi udvar parancsára.

Az erdélyi három nemzet 1459-ben történt unióba lépésekor Magyarország Szent Koronája iránti törhetetlen hűségét fejezi ki. Bajcsy-Zsilinszky Endre írja 1944-ben kiadott, Genfben angolul megjelent könyvében a Szent­korona-eszme nagy becsét hangsúlyozva:

 

“Aligha létezhetnék ékesebben szóló bizonyítéka a Szent István építette magyar állam oszthatatlan és rendíthetetlen belsô egységének vagy a magyar állameszme és a magyar politikai géniusz meggyôzô erejű kisugárzásának, mint az, hogy Erdély németségükre oly féltékeny, hideg és *önzô szászai, akik politikai szűklátókörűségükben sohasem voltak képesek rá, hogy mint az Észak-Magyarországon élô, és az erdélyiekhez hasonlóan szintén a Rajna-vidékrôl származó szepességi szászok, valaha is azonosítsák magukat fogadott hazájukkal akár lelkileg, akár jogilag, akár társadalmilag, közös megállapodás útján építették ki a maguk különálló önkormányzatát, s fenntartás nélkül illeszkedtek be a magyar állam eszmei és szervezeti egységébe. Alig pár évtizeddel azután, hogy *Mátyás király 1481-ben szentesítette a szász “uni­ver­si­tas”-t, Nagyszeben polgármestere, *Altenberger megszerkesztette a szászok nürnbergi, magdeburgi és iglói forrásokon alapuló jogszokásainak gyűjteményét. A szász jog e gyűjteményében találjuk annak az eskünek a szövegét, amit beiktatásakor minden tisztségviselônek le kellett tennie:

»Esküszöm Istenre, a Szűz Máriára, a mennyek királynôjére, és minden szentekre, hogy minden tárgyalásomban kötelességtudó és állhatatos leszek a mi Legkegyelmesebb Urunkhoz, Királyunkhoz és a Szent Koronához, szintúgy a Testülethez, hogy annak minden erôm szerint becsületet szerezzek, hasznára váljak és elômozdítsam az igazság szolgálatát; igazságot szolgáltatok nem tekintve sem barátra, ellenségre, sem gazdagra, szegényre; elhárítok minden barátságot, nyereségvágyat vagy adományt; kiváltképpeni gonddal istápolom az özvegyeket és árvákat, megoltalmazván ôket, ha szükséges, saját eszközeimen túl is; a Tanács üléseinek titkait csupán azok elôtt fedem föl, akik arra jogosultak. Isten és minden szentjei úgy segítsenek!«

Ebbôl az ünnepélyes hűségeskübôl, amelyet épp azon nemzet egy tagja kellett hogy letegyen, amelyik a magyarságtól és a magyar nemzettôl legtávolabb állt, kiviláglik, hogy mekkora is volt a Magyar Szentkorona varázsa, hatalma és ereje. Mint abból is, hogy ugyanez az ellenállhatatlan szug­gesztív erô tette az ádáz és félelmet nem ismerô huszita vezért, Giskrát, Mátyás király leghűségesebb zsoldoskapitányává, aki *személyesen intette Boroszló polgárait, hogy maradjanak a jövôben is hűségesek a Szentkoronához.

Ha Erdély autonómiájának történelmi fejlôdését vizsgáljuk, a leghatározottabban le kell szögeznünk, hogy ez az autonómia teljes egészében egy olyan idôszakban jött létre, amikor – bár a Magyar Királyság kényes nemzetközi helyzetben volt, s életére ránehezedett az oszmán-török elôretörés fenyegetése – az ország történelmének egyik legfényesebb és legvirágzóbb korát élte, s hogy ennek az autonómiának mind az eszméje, mind a szervezete javarészt Erdély három »nemzetének« unióján alapul. A fenyegetés és a szükség hatására, de nem a kényszerére, hanem Erdély magyar, székely és szász népének megfontolt és szabad elhatározásából! És az is kétségtelen, hogy a többévszázados elôkészítô munka nélkül, ami épp a legnagyobb veszedelem és a legmélyebb válság idején ért a csúcspontjára, a politikailag független Erdélyi Fejedelemség nem tudott volna olyan magától értetôdô természetességgel alakot ölteni, és a maga államiságában már a kezdet kezdetétôl olyan egészséges erôt és energiát kifejteni. Erdély és népei a körülmények által rájuk kényszerített politikai függetlenség állapotába olyan alkotmányszerkezet birtokában léptek át, amelyet a maguk szabad akaratából és jószántából akadálytalanul hoztak létre.25–28-29.

Íme a Szentkorona-eszme szellemisége és hatalma!”

 

*Károly Róbertet trónralépésekor harmadszor is meg kellett koronázni Szent István koronájával, amint Mátyás király is ragaszkodott már évekkel királlyá választása után (1464-ben) a Szent Koronával való megkoronázáshoz, erôsítve ezzel a Szent Korona misztériumát.

A korona kultusz érdekektôl és politikai akarattól függô voltát, egyúttal a középkori értelmű nemzeti szuverenitás megmutatkozását látjuk az 1440-es koronázáskor, amelyet az elsô igazi királyválasztásnak is nevezhetünk. Ekkor *I. Ulászlót nem a távol levô Szent Koronával, hanem – politikai ésszerűségre hivatkozva – valószínűleg Szent István fej ereklyetartójával koronázták meg a rendek, hangoztatva, hogy a király megválasztása, a hatalom átruházása, a korona ereje az ô akaratuktól függ. Ekkor nagyot emelkedtek a rendek a királyi hatalommal szemben, igazi alkotmányjogi tényezôvé váltak. “Az 1440-es évektôl kezdve pedig csaknem kizárólagosan az ország koronája szerepel az oklevelekben…”.128 – 102-103

 

Már az eddig elmondottakból is kitűnt, hogy a korona némileg már a XIV. század utolsó évtizedeitôl kezdve, de még inkább az 1440-es évek óta más jelentésű fogalommá lett, mint az elôzô korban volt. A fogalom kialakulása szerves fejlôdés útján történt. Azelôtt a korona, rendesen a király személyével együtt, a királyi méltóságot jelentette, a közjogi vonatkozások az ország lakosai és a király személye között állottak fenn, az alattvalók neki tartoztak hűséggel. (Az idôk múlásával, a hatalmi viszonyok változásával a fejlôdô alkotmányos gondolkodás szükségesnek tartotta, hogy a mindenkori király változó személyét valami állandó gyűjtôfogalom váltsa fel. A korona elôtérbe nyomulása az Árpád- és Anjou-dinasztiák kihalása után azt jelenti, hogy a közjogi vonatkozások alanya állandósul, s az a nehézkes mód, ahogyan eddig az államhatalom alanyát megjelölték, az egyes királyok személyének felsorolása, az ôket egybefoglaló korona személyiségének ad helyet. Érthetô tehát, hogy azok a vonatkozások, amelyek régen a király és az alattvalók között fennállottak, az államhatalom szubjektuma, a korona és az országlakók közt alakulnak ki.)

A hűség, mely az ország lakosait eddig a kir*ály személyéhez és az ô koronájához fűzte, most már az ország koronájához és csak azon keresztül a mindenkori királyhoz, a korona viselôjéhez, kapcsolja ôket. A személyes hűség, amely sokban emlékeztetett a hűbéri hűségre, magasabb fogalommá, állampolgári hűséggé kezd átalakulni. Aki hűségét kiváló szolgálatokkal bizonyítja, az »Magyarország szent koronájának állapotát állítja helyre és javítja«, amint Zsigmond adományleveleiben hangsúlyozza, s az ilyenek jutalmazása mind a királynak, mind a szent koronának hasznára van.

A XIV. század végétôl kezdve végbemenô nagy alkotmányos változást legjobban az a tény juttatja kifejezésre, hogy, ha valamely elôkelô külföldi családot az ország rendjei maguk közé fogadnak, az miként *Stibor vajda és testvérei, nemcsak a királynak fogad hűséget, hanem tiszteletet is »Magyarország szent koronája, továbbá a fôpapok és bárók és az ország hű lakói, a nemesek közössége iránt.« Megígérik, hogy minden módon elômozdítják a királynak, az ország szent koronájának, a fôpapoknak, báróknak és a nemeseknek tiszteletét, hasznát és elônyét, és semmiben sem fognak velük szóval vagy tettel szembeszállni. De az ország fôtisztviselôi is hűségesküt tesznek a király mellett az ország koronájának is.”128 – 102-103

 

A Szent Korona alattvalója az ország minden lakója, akár teljes jogú, akár nem, nemzetiségre tekintet nélkül. A Szentkorona-tanban kifejezôdô magyar alkotmányos felfogás nem különböztet magyar és más, “az ország szent koronájának alávetett nemzetű férfiak”, a Szent Korona alattvalói, mai szóval magyar állampolgárok között.

Más dolog persze a Szentkorona tagság. Ez csak a rendek tagjait, az országgyűlésben képviselteket illeti meg. A XIV. század végétôl az országot nem a király birtokaként, hanem a korona hatalma alatt álló területként emlegetik. Minden országrész vagy terület kisebb elidegenítése a korona sérelme, hiszen a korona egyesíti az országot, védi egységét. A városok mint a király régi birtokai, ragaszkodnak közvetlen függésükhöz és elidegeníthetetlenségükhöz. Ezek az elvek törvények sorában jelennek meg.

A hűtlenség vagy megszakadás esetén a háramlás ill. visszaháramlás alanya a Szent Korona. Hunyadi János kormányzósága idején – amikor királyra háramlásról nem lehetett szó – vált állandó alkotmányos szabállyá.

Ismételten és hangsúlyosan említik a különbözô források Raguza (ma Dubrovnik) hűségét a Szent Koronához. A raguzaiak nem a koronában látták a királyi hatalom jelképét, hanem a királyban a korona megszemélyesítôjét. Így írnak a magyar királynak: “Megkaptuk a levelet, mely által kegyes koronátok kegyes volt velünk közölni…”; vagy: “koronátok parancsai”.128 – 136

*V. László oklevele írja 1453-ban: “Az ország szent koronája ellen lázadt fel” a moldvai és havasalföldi vajda a törökhöz való csatlakozásával.

A hosszan sorolható példák folytatása helyett nagy nyomatékkal kell ismét megemlíteni a nevezetes 1440. év “quasi alkotmánylevelét” – ahogyan *Bartoniek nevezi –, mert az országlakosok akkor egyértelműen kijelentik, hogy a korona “érdemét”, azaz erejét, hatalmát nekik van joguk megállapítani, a királyi hatalmat ôk ruházzák a királyra, a nép akaratával való koronázással. Az 1440-tôl 1464-ig távollévô korona fogsága alatt – amíg *III. Frigyes császár kezén van – sem szenvedett zavart a királyi hatalom gyakorlása. Ez akkor is igaz, ha a következô országgyűlés kétségbevonta az 1440-ben megválasztott *I. Ulászló koronázásának alkotmányosságát.

 

“Összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a szent korona, amelynek szent jelzôje a XV. században gyakran elmarad, az államhatalom alanyát jelenti: a királyi udvar felfogása szerint legtöbbször a mindenkori király személyét, más, elsôsorban külfö*ldi felfogás szerint, az ország báróit vagy a királyt és az ország báróit együttesen; azokat akiket a XII–XIII. században »reg­num« névvel jelölnek, az »országot«.

Amint a regnumnak, az országnak legrégibb idôtôl fogva területi jelentése is van, úgy a korona is kifejezi az ország, sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom területét és védi ennek egységét, sérthetetlenségét, részeihez fűzôdô jogait.

Az ország, sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom minden részének lakói a korona alattvalói; hűséggel tartoznak neki, viszont ô joga*ikat tartja fenn és védi meg. A korona területi jogaihoz hasonlóan a hozzá tartozó egyéb jogok sem idegeníthetôk el, így elsôsorban a korona jövedelmei, melyek régebben a király jövedelmei voltak. A királynak a birtokokban rejlô joga a korona jogává válik, a birtokok tehát magszakadás vagy hűtlenség révén a koronára szállnak vissza és tôle erednek, ha eladományozzák ôket.

A szent korona tehát a XV. században, *Werbôczy elôtti korban kialakult államszemélyiség, az állami cselekmények jogalanya, melyet külföldön morális személynek tekintenek, akaratáról beszélnek és szerzôdésre lépnek vele.”128 – 140-141.

 

A XV. századnak két nagy üzenete van a Szentkorona-tanról. Az egyik szerint a nemesek joga a királyválasztás, ôk testesítik meg a kor fogalmai szerint való népfelséget. A másik szerint a rendek, az ország ügyeinek intézôi – értelemszerűen a nemesek, fôpapok, a XVI. század elejétôl véglegesen szabad királyi városok (ezáltal közvetve polgáraik) – a “Szent Korona tagjai”. A Szentkorona-tagság, mint országtagság a magyar politikai gondolkodás egyik legjellemzôbb, legmélyebb gyökerű fogalma.

A “Szent Korona teste” a középkorban nehezebben értelmezhetô. Teljes test, “corpus totum” gyanánt tekinti a magyar rendiség elôször Magyarország és a melléktartományok területét, másodszor magát a magyar rendiséget, 1459-tôl a királlyal mint fejjel együtt. Ami nekünk a legfontosabb: a Szent Korona is testnek (corpus) tekintendô, fejjel (a királlyal) és tagokkal (nemesekkel és nemesi jogú testületekkel).

A Szent Korona egész teste, így leírva nem található középkori oklevelekben, annál inkább a köztudatban. A Magyar Szent Korona egész teste, melyben a fej a király, a tagok a nemesek és nemesi jogúak, majd 1848-tól az egész nemzet, így kifejtve, mintegy “rekonstrukcióként”, talán túlszínezett, romantikus retorikával, mintegy kínálkozva az Eckhart-i bírálatnak, *Timon Ákos XIX–XX. századi tollának terméke. Ezért mondják egyesek – így *Sarlós Márton, a budapesti egyetem jogtörténész professzora az 50-es évek végén – hogy a Szentkorona-tan Timon kitalálása. Pedig árnyalt valóságában ott van az a középkori oklevelekben, az összegezô *Werbôczy István nagy művében, és a működô közjogban.

 

A feudális kor igazságszolgáltatásának növekvô igényei miatt halaszthatatlanul szükségessé vált egy átfogó kodifikációs tevékenység. Amint a Hármaskönyvet megerôsítô királyi privilégium mondta, “az ország törvényeinek és szokásainak… különbözô és sokféle magyarázata következtében… úgy az ítélô bírák, mint a perlekedô felek lelkei nagy bizonytalanságok között hánykolódnak”.291a – 125

Az ország “szokásait és jogait” össze kellett írni már az 1498:6, majd az 1500:10 tc. értelmében. Miután *Ádám ítélômester és a királyi udvarban működô kuriális bíróságok ülnökei nem jártak sikerrel, *Werbôczy István országbírói ítélômester, a *Szapolyai János erdélyi vajdát támogató nemesi párt egyik vezéralakja kapott megbízást Magyarország szokásjogának összegyűjtésére. Werbôczy összegyűjtötte az élô szokásjog testét, a történetileg összegyűlt okleveles anyagra támaszkodva. Művébe belefoglalta még a köznemesség, az egyenjogúságra épülô nemesi ország érdekeit szolgáló dokumentum-szövegeket, Mátyás, *II. Ulászló dekrétumait.

Ebben az idôben az íratlan jog, másnéven szokásjog (consuetudo, jus consuetudinarium) igen fontos, mondhatni: legjelentôsebb forrása volt a magyar jognak. Werbôczy elfogadott elmélete szerint a dekrétumok igazi erejét, szokásjoggá válását az állami szervek gyakorlatában hosszasan tartó alkalmazásuk adja, míg a nem alkalmazott joganyag kiesik az országos jogból, hatályát veszíti. A szokásjog e jellegén írásbaf*oglalása nem változtat. Érvényesüléséhez és gyökeressé válásához szükséges, hogy

– okszerű (rationabilis) legyen, “a közjóra irányuljon”,

– kellô idôn át tartó, “idôsült” (praescripta) legyen, azaz az elsô alkalmazástól legalább tíz év, míg a felségjogok körében emberemlékezetnyit meghaladó idô teljen el,

– a szokás ismételt cselekvésben, gyakorlatban nyilvánuljon meg, azaz a cselekvések gyakoriak legyenek (frequentia actuum).

A szokásjog szerepe lehet törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényhozó, de mindenképpen nélkülözhetetlen. Olyannyira igaz ez, hogy a XVI. századig nemigen hivatkoznak sem a bírói ítéletek, sem más oklevelek törvényekre (dekrétumokra), hanem annál inkább “az ország régi szokására” (antiqua regni consuetudo).

Ezekbôl a formulákból elsôsorban, részben pedig római jogi ismeretekbôl és néhány dekrétumból tevôdik össze az 1514-ben elkészült és az országgyűlés elé terjesztett latin nyelvű munka: “Tripartitum corpus juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae” (Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve). A rendek az országgyűlésben elfogadták e Tripar­ti­tu­mot, a király megerôsítô levélbe foglalta, de nem szentesítette, azaz nem látta el pecsétjével. Nem hirdették ki a megyéknek való szétküldés bevett módján. Nem vált törvénnyé a fônemesi párt ellenirányú érdekeltsége miatt, bár ezt bizonyító okiratokra nem hivatkoznak a jogtörténeti munkák.

Az egy és ugyanazon nemesi szabadság, a nemesi jogegyenlôség, az “una et eadem libertas” elve, amely szerint – noha vagyonilag nem egyenlôk a rendek – nem illeti több a fôpapot és fôurat a nemesi szabadságjogokból, mint bármelyik köznemest, ez volt *Werbôczy István merész és ilyen formában korábban más forrásokban ki nem fejtett, noha a történelmi tényekbôl levezethetô adaléka a magyar szokásjoghoz.

A minket elsôsorban érintô közjogi vonatkozások némileg elszórtan, több helyen, de elsôsorban az I. rész 3. és 4. címében (titulusában) és a II. rész 4. címében (titulusában) találhatók meg a következôk szerint:

 

“I RÉSZ   3. CZIM.

 

Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást
mikép ruházták át fejedelmünkre.

Ámbár nem történetírásra, hanem ezen ország saját szokásainak és jóváhagyott törvényeinek ismertetésére határoztam el magam, de mivel azt mondtam, hogy minden fôpap, báró úr és nemes a mentességnek és szabadságnak egy és ugyanazon elôjogával él és mivel különben is sokan kételkedni szoktak a felôl, hogy a mi nemességünk, a melybôl a báróság és minden egyéb fôuraság származik, honnan ered, és hogy az ország valóságos nemesei alatt kiket kell értenünk? ugyanazért ennek a nemességnek eredetét és kezdetét szándékom röviden megmagyarázni.

1. §. A hol is tudnunk kell, hogy ámbár a tudósok közös véleménye szerint nemes az, a kit saját érdeme megnemesít, mind a mellett is, czélunkhoz képest a nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, a melyet most változtatott néven, az ittlakó magyaroktól Magyarországnak neveznek; még pedig ily módon:

2. §. Midôn ugyanis a hunnok feleségestül, fiastul, leányostul és egész háznépestül Scythiából jöttek, több tartománynak bejárása és bebarangolása után kapitányokat tettek és ezen kívül a viszálkodók pereinek elintézésére, a tolvajok, rablók s egyéb gonosztevôk megbüntetésére közakarattal igazgatót választottak és állítottak be, mindnyájának közös egyetértésével és végzésével elhatározván, hogy a mikor az egész közönséget egyenlôen érdeklô dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunnok lakása helyén és táborában, vérbe mártott tôrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdetô szó: mondván: »Istennek szava, és az egész közönségnek parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel vagy a mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen«.

3. §. Ezt a szokást a magyarok közt Szent István elsô magyar király, dicsôséges fejedelmünk és Apostolunk atyjának Géza vezérnek koráig sértetlenül fentartották, a mely szokás a hunnok közül sokat örökös szolgaságra juttatott.

4. §. Mert, elhatározták és végezték, hogy az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni.

5. §. Azt állítják, hogy ez a végzés (a mint mondók) igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik urrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségbôl, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.

6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletébôl, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Ôt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítô és a nem nemesektôl megkülönböztetô birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettôlfogva Ô tôle ered minden nemesítés és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva, annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik.

7. §. Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”

Ez a rész *Thuróczy János 1488-ban megjelent *Kézai Simon XIII. sz. művét követô munkájából származik, tükrözve az ôsi egyenlôség “radikális” gondolatát, a királyválasztás eszméjét.

 

“4. CZIM.

 

Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokkal és egyéb érdemekkel szerzik és birtokadományozással erôsítik meg.

A valóságos nemességet tehát katonai élettel s tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.

Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezôvárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.

1. §. És ezt az adományos szabadságot a miéink nemességnek mondják. A honnan az ily nemesek fiait joggal örökösöknek és szabadoknak nevezzük. Az ilyen nemeseket az imént említett javakban való részesülés és összeköttetésnél fogva a szent korona tagjainak tartjuk, a kik senki más hatalmának alávetve nincsenek a törvényesen megkoronázott fejedelmén kívül.”

 

“9. CZIM.

 

A nemeseknek négy fô és kiváltságos jogáról.

Ámbár pedig a nemeseknek a fejedelmi kiváltságlevelekbôl és rendeletekbôl kitetszôleg igen sok joguk van, mindazáltal közülök négy a legfôbb, a melyeket ide iktattam.

1. §. Az elsô tehát az: hogy ôket elôzetes idézés vagy perbe hívás és törvényes elmarasztalás nélkül, senkinek unszolására, panaszára vagy kérésére személyükben senki sehol le nem tartóztathatja.

2. §. Megszoritást szenved azonban ez a jog büntettek és bünügyek, ugymint: a szándékos gyilkosság, faluk felgyujtása, tolvajság, rablás, vagy haramiaság, sôt az erôszakos paráznaság esetében is, a melyekben a nemesség tisztségét, czimét és szabadságát mindenki elveszti. És igy az ilyent a tett szinhelyén parasztkézzel is szabad mindig letartóztatni és kihágásához képest elmarasztalni és megbüntetni.

3. §. Ha azonban a tett szinhelyérôl elfutott és ellenfeleinek kezei közül kimenekült; aztán nem máskép, hanem csak idézés vagy perbe hivás és törvénykezési eljárás utján lehet ôt elitélni és büntetni.

4. §. A második fôjog az: hogy az egész ország nemesei (a mint elôbb említve van) senki másnak hatalma alatt nem állanak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelemnek; sôt fejedelmünk maga is, rendes hatalmánál fogva, bárkinek puszta panaszára és gonosz besugására, közülök senkit, a törvény útján kívül és kihallgatása nélkül, sem személyében, sem vagyonában meg nem háboríthat.

5. §. A harmadik az: hogy törvényes jogaikkal és földbirtokuk határain belôl fekvô minden jövedelmeikkel, tetszésük szerint mindenkor szabadon élhetnek; mindennemű jobbágyi szolgálat, adakozás alól, rovás és egyéb adó, vám és harminczad fizetésétôl mindörökre teljesen mentesek és ki vannak véve, csupán csak az ország védelmére tartoznak katonáskodni.

6. §. A negyedik és utolsó (hogy a többit mellôzzem) az: hogyha bármelyik királyunk vagy fejedelmünk, a néhai második, vagy melléknevén Jeruzsálemi András király úr és fenséges fejedelem országos végzeményében (a melynek megtartására minden magyar király, mielôtt a szent koronát fejére tennék meg szokott esküdni) kinyilvánított és kifejezett nemesi jogok ellenére tenni merészelne, akkor örök idôkre szabadságukban áll, annak el­lene szegülni és ellene mondani a nélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnének.

7. §. A nemesek alatt pedig értsd e helyen általában az összes fôpap, báró urakat és a többi mágnásokat, valamint az ország más elôkelôit, a kiket (a mint elôbb mondám) mindenkor egy és ugyanazon szabadság elôjoga védelmez.

 

10. CZIM.

 

Hogy fejedelmünk az ország minden báró urának és
nemeseinek igaz és törvényes utóda.

Mivel fentebb azt mondottam, hogy minden nemesítésnek és birtokadományozásnak teljes hatalma fejedelmünkre szállott át, azért szükséges megjegyeznünk azt is, hogy fejedelmünk minden báró úrnak és mágnásnak, az ország többi nemeseinek és birtokosainak igazi és törvényes utódja, abban az esetben, ha valamelyikük örökösök és maradék nélkül hal-
na el.

1. § Mert azoknak összes fekvô jószágai, és birtokjogai a jelzett átruházás erejénél fogva, *eredetileg Magyarország szent koronájától függenek és törvényes birtokosuk magvaszakadtával mindig ugyanerre is néznek és háramlanak.

2. §. Ez oltotta belénk azt a törvényerôre emelkedett szokást, hogy minden egyedül álló és magára maradt személy, a kinek igazi és törvényes örököse nincsen, birtokjogairól királyi jóváhagyás nélkül, örökre szóló joggal épenséggel nem rendelkezhetik. Sôt azokat közbecsün felül még zálog czimen sem vallhatja be, a mint ezt alább a maga helyén bôvebben elôadom.

3. §. Ezenkivül fejedelmünk valamennyi fôpap úrnak és egyházi férfiúnak is hasonlóképen igazi és törvényes utóda; nem abban az értelemben, mintha a fekvô jószágokat és birtokjogokat az egyháztól elvehetné vagy elszakíthatná, hanem abban, hogy ezeket (s megürülvén a fôpapi és egyházfôi székek) az egyházzal együtt kormányzás czéljából eladományozza.”

 

 “II. RÉSZ  3. CZIM

 

Kik alkothatnak törvényeket és statutumokat?

Immár azt a kérdést veszem fejtegetés alá: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat önmagától alkothat-e, avagy a nép beleegyezésének is szükséges hozzájárulnia?

1. §. Mire nézve meg kell jegyeznünk, hogy jóllehet hajdan, a midôn a magyar nemzet még pogány módra élt és nem király, hanem vezér és kapitányok igazgatása alatt állott, akkor a törvényhozásnak és rendelkezésnek minden hatalma ezeknél vala.

2. §. De minekutána a katholikus hitre tértek és maguknak önként királyt választottak, úgy a törvényhozásnak, mint bármely birtok adományozásnak és minden biráskodásnak hatalmát és jogát az uralkodással és kormányzással együttesen ez ország szent koronájának, melylyel Magyarország mindenik királyát megkoronázni szokták, joghatóságára és következésképen a mi törvényesen rendelt fejedelmünkre és királyunkra ruházták át. És így ettôl fogva a királyok a törvényeket a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdették alkotni, a mint ez korunkban is történni szokott.

3. §. A fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az isteni és természeti jogot sértô dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet; ha vajjon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem? a kik ha igennel felelnek, azontúl az ilyen végzéseket (az isteni és természeti jog mindig épségben maradván) törvényekül tartják meg.

4. §. Többnyire pedig, közös megegyezéssel, maga a nép is elhatároz valamit, a mit a közjóra hasznosnak itél és írásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve neki törvényt adjon és ha maga a fejedelem az ilyen végzéseket elfogadja és helyben hagyja, akkor az törvényerôre emelkedik s azonnal törvénynek kell tekintenünk.

5. §. Mégis mindezeket nem a nép, hanem különösen a fejedelem sta­tutumainak mondjuk azért, mert ha a fejedelem beleegyezése és megerôsítése mindkét esetben azokhoz nem járul, eme rendeleteknek semmi ereje nem leszen. Mindazáltal általános néven eme rendeleteket igen gyakran az ország végzeményeinek nevezzük.

 

4. CZIM.

 

Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt?

E helyen pedig a nép neve és elnevezése alatt egyedül a fôpap és báró urakat és egyéb mágnásokat s a többi nemeseket kell érteni, de nem a nem nemeseket.

1. §. Noha e kifejezés: nép minden nemest és nem nemest egyaránt felölel, mindazáltal a nem nemesekrôl (kiket a köznép elnevezés alatt értünk) e részben czélunkhoz képest szó sincsen.

2. §. Mert miként a nem a fajtól, úgy különbözik a köznép a néptôl. Mert a nép elnevezés magába öleli az összes nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendűeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép elnevezés alatt egyedül a nem nemeseket értjük.”430

 

Az I. rész 3. címe (“Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást mikép ruházták át fejedelmünkre”, és 4. czíme (“Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokból és egyéb érdemekkel szerzik és birtokadományozással erôsítik meg”) szerepel a tankönyvekben, mint a Szent Korona tanának forrása. Ez helyes is így, hiszen a hatalomátruházás és az országtagság valóban alapja a Tannak. Nem mellôzhettem az I. rész
2. cím felvételét (“Hogy úgy az egyházi, mint a világi személyek, egy és ugyanazzal a szabadsággal élnek”), azért, mert a Szentkorona-tagság, mint a hasonlóképpen értelmezett, jóval korábbi egyháztagság egyenlô jogú tagokat jelent és feltételez.

 

“Mindenekelôtt tudnunk kell, hogy azok a személyek, a kiknek jogairól és szokásairól most szó van, vagy lelkiekkel foglalkozó, azaz: egyházi személyek, vagy pedig világiak.

1. §. És habár a lelkiekkel foglalkozó személyeket, a kiket Urunk és Megváltónk az emberi üdvösség kiszolgáltatására rendelt, méltóbbaknak tartják a világi személyeknél, mindazáltal e Magyarországnak minden fôpap, egyházfô és báró urai és többi mágnásai, nemesei és elôkelôi nemességükre és világi javaikra nézve, a szabadság, kivételesség és adómentesség egy és ugyanazon elôjogát élvezik; nincs is valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága. Innen, egy és ugyanazon törvény­nyel és szokással, és a törvényszékeken szintén ugyanazzal a törvénykezési eljárással is élnek, egyedül csak az emberdíj mennyisége tekintetében különböznek egymástól.”430

Ugyanez okból nélkülözhetetlen az országtagság, azaz Szentkorona-tagság körének és ismérveinek pontos ismeretéhez az I. rész 9 cím, a “Primae Nonus” (primae partis nonus titulus) ismerete (“A nemeseknek négy fô és kivételt képzô jogáról), és a II. rész 4. cím arról, hogy “Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt”.

Végül megemlítjük, hogy az ún. Szent Korona birtoktan olvasható ki a Hármaskönyv ismertetett I. rész 3. cZIm 6. §, 10 cZIm bevezetés és 1. §, valamint 13 cZIm 4. és 5. § szövegébôl. Ez utóbbi így szól:

 

“13. CZIM.

 

“4. §. Mert a királyi Felség (e Magyarország szent koronájának elôbb említett joghatóságánál fogva) bármely elhaltnak, a kinek magva szakad, vagyis a ki örökösök hátrahagyása nélkül múlik ki, minden birtokjoga fölött mindenkor teljes hatalommal szabadon (a mint akarja) rendelkezhetik, tudniillik: fenntarthatja magának, vagy eladományozhatja, vagy ideiglenesen átruházhatja annak részére, a kinek inkább akarja.

5. §. És hogy az istentelen embereknek elkövetett gonoszsága büntetlenül ne maradjon; hogy a nemesség és parasztság egyenlô értékűnek föl ne tünjék; s ismét, hogy a hűségnek a hűtlenséggel egyenlô jutalma ne legyen; tehát a hűtlenek vakmerôségének és lázadásának megtörésére és az istentelen és becstelen emberek rosszindulatú szabadosságának megfékezésére a mi eleink – ezt hozván magával a törvény szigora s a közjó is ezt kivánván, – országos végezménynyel elhatározták és megállapították, hogy nemcsak valamely magvaszakadtnak (amint elôadtam) hanem azoknak birtokjogai is, (még életükben) Magyarország szent koronájára háramoljanak s következéskép adományozás alá kerüljenek, a kik konokul az ország alkotmánya ellen támadnak és ezáltal a királyi felség méltóságát megvetik, és másokat a törvényes igazságon kívül önkénybôl és vakmerôen háborgatnak, hogy az istentelenek megbüntetésének példája némelyeket elrettentsen, másokat pedig, a kik az ilyenek jószágait netalán adományúl nyerik, annál inkább a hűséges cselekedetek gyakorlására és végzésére buzdítson.”430

A magvaszakadtak és hűtlenek utáni öröklés és háramlás az “Ôsiség eltörlésérôl” szóló 1848: XV. t.c. alapján attól kezdve a magyar Szent Koronát illeti meg, mint a magyar állam jelképét, teljesen kikapcsolva az uralkodó személyét.

A Tripartitum 272 címet tartalmaz, a bevezetés 16, az I. rész 134, a II. rész 86, a III. rész 36 címet, titulust zár magába, a címeket paragrafusokra osztva.

*Werbôczy már három év múlva Bécsben kinyomatta könyvét, s minden bizonnyal ô küldte el a megyéknek. A jogkönyv közelismertséget kapott, a nemesség elfogadta, a bíróságok alkalmazták. Így a szokás útján kötelezô erejűvé vált. Bevették a Corpus Juris-ba, a magyar “jogok testébe”, ennek állandó melléklete lett. A Tripartitum a Corpus Juris Hungarici gerince. 1565-ben magyar fordítása megjelent Debrecenben. Nemcsak a “nemesség bibliája”, s ezáltal történelemformáló tényezô lett, hanem a legismertebb magyar törvénykönyv, magánjogunk és közjogunk fô forrása és formája. *Werbôczy műve nélkül nem lett volna olyan 1848, mint amilyen volt.
A jogi formák és tételek határtalan kultusza és szerepe ültette el a nemességben a meggyôzôdést, hogy a jogkiterjesztô törvények nemcsak jogaiból vesznek el, hanem meg is védik a parttalan jogkiterjesztéstôl, a forradalomtól.

Tengernyi könyv és tanulmány foglalkozik Werbôczy művével. Nála találkozik a királyi hatalmat, mint királyok sorát is jelképezô, fôhatalmat kifejezô koronaeszme az organikus államszemlélettel, az ország államtestként, működô organizmusként való felfogásával. Tudatosan kapcsolja össze ôket Werbôczy azért, hogy a korona és regnum közeledésében és néha felcserélôdésében megmutatkozó folyamatra feltéve a koronát, a nemesség egészének szabadságát és egyelôségét mondhassa ki. Ezzel összefüggésben építi be munkájának építôkövei közé a hatalomátruházás gondolatát és a nemesség eredetének elméletét. Ezért használja a *Kézai Simont követô *Thuróczy János krónikájának történetét a kapitányok és a “rector” választásáról, az ôsi egyenlôség állapotáról, amelyben mindenki maga választja elöljáróit, akár elôkelô, akár közember valaki.

*Werbôczy az “una eademque libertas”, az ôsi egyenlô szabadság gondolatát teszi szokásjog tétellé, a plebs kiválása – amely a nemzeti közösség elleni bűn, azaz a hadi szolgálat megtagadása folytán való jogvesztés lehetett, amint “azt állítják” – után maradó populus tagjainak jogait védelmezve, az ôsi szabadság és egyenlôség helyébe lépett rendi szabadság és egyenlôség állapotában. Kifejti a választott királyság történelmi gyakorlattal igazolt elméletét, ugyanazt mondván, mint az *I. Ulászló koronázásakor 1440-ben kiállított oklevél: az uralkodói hatalom a közösségtôl ered, amint azt a Hármaskönyv I. részének 3. címe 6. §-a tömören leírja.

Mi a szerves, mi az új a korábbiakhoz képest, tehetjük fel a kérdést, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy ilyen nagy összegzés azért is elismerést és méltánylást érdemel, ha “csupán” évszázadok okleveleit és bírói gyakorlatát fogta egybe.

Az új és egyben régi tétel: minden nemes a Szent Korona tagja. Ezt a tételt vonta le a történeti fejlôdésbôl és a politikai viszonyokból, amit annál is inkább megtehetett, mert az egyház már régen hirdette *Krisztus teste (az egyház) tagjainak egyenlô szabadságát. Ebbôl következik, hogy minden nemes része a törvényhozásnak, miképpen azt a XIII. század politikai gondolkodóihoz hasonlóan már Kézai mester vallotta és írta. Amint *Eckhart megjegyzi: “gyűlést akkor hívnak össze véres karddal, amikor a közösséget egyenlôen érdeklô dolgok merülnek fel”. Werbôczy Kézaitól ill. Turó­czytól idézett tétele a római jogra visszavezethetô népfelség elvébôl következô középkori gondolat a közösségrôl, mint a hatalom forrásáról. Werbôczy műve az egyenlô nemesi szabadság bizonyításával, a magyar történeti folyamatosságban létrejött koronaeszme és a középkori magyar krónikákból átvett népfelség elve alapján sugallja a magyar közjog és magánjog tételeit és szemléletmódját. Benne ezt, nem pedig a Hármaskönyvben is megjelenô jobbágyi jogkirekesztés képviselôjét becsüljük, amely jogkirekesztés a kor társadalmi-politikai viszonyaiból következett, *Werbôczy nevét a “feudális elnyomással” kapcsolva össze, noha ugyancsak belôle vezethetô le a jogkiterjesztés eszméje. Tárgyunk a magyar Szent Korona tana, azonban nem a jogfosztás, hanem a jogokban való részesedés elmélete, nem az alkotmány sáncain belül levôk és a kirekesztettek súlyos történelmi feszültséget hordozó kapcsolatának ismerettára, hanem a hatalom gyakorlásának, szerkezetének a társadalom történelmi létezését szolgáló – ezért a társadalmi feszültség alapját, a jogegyenlôtlenséget jogkiterjesztés útján a történelmileg lehetséges idôben feloldó – eszméje.

Mielôtt rátérnénk a Szent Korona tanának Mohács utáni történetére, mindenképpen érintenünk kell Közép-Európa más országai, a cseh és a lengyel állam koronaeszméje és a magyar Szentkorona-eszme összehasonlítását, azért mert a magyar Szentkorona-eszme sajátos mivoltát még­job­ban érzékelteti.

Csehországban használják a corona regni Bohemie fogalmát. Eckhart – követve *Robert Flieder 1908–1909-ben megjelent cseh nyelvű értekezését – rámutat:

 

“Ha összehasonlítjuk Flieder kutatásainak vázlatosan ismertetett eredményeit és különösen az idézett forráshelyeket azzal, amit a magyar koronaeszme XIV–XV. századi fejlôdésérôl mondottunk, meglepôen sok rokonvonást találunk a corona regni Hungarie és a corona regni Bohemie közt. Közös a korona összetartó ereje, az eszme területi vonatkozása. Közös a korona szereplése nemzetközi szerzôdésekben. Egyaránt megvan a magyar és a cseh koronaeszmében a koronához tartozó jogok, mind területi, mind pénzügyi jogok elidegeníthetetlensége. Mindkettônek fejlôdésében a király és a rendek mellett vagy felett álló államszemélyiség kialakulását kell látnunk, de Csehországban erôsebb benne a rendi elem, mint nálunk. A corona és regnum azonosítása Csehországban hamarabb megy vég­be, de ez a regnum mindenütt elsôsorban az ország nagyjait jelenti.”128 – 151.

 

Ugyanakkor – *Eckhart és *Benda Kálmán nyomán, különösen figyelve *Bartoniek Emma gondolatait – elismert sajátossága a Szent Korona tanának az, hogy a gondolat a hagyomány szerint tisztelt egyetlen koronához, a magyar Szent Koronához fűzôdik, szemben a Csehországban vagy másutt elfogadottal, amely nem kötôdik egyetlen megfogható koronához. A magyar koronaeszme és Szent István koronája, avagy – azok által is elismerten, akik a Szent Istvánhoz való tárgyi kapcsolódást vagy eredetet vitatják – a magyar Szent Korona elválaszthatatlan! A magyar koronatan az európai műveltséggel rokonítható, vagy ilyen kapcsolódása nem vitatható, de nem kölcsönöztük idegenbôl, sôt nem zárható ki, hogy a csehországi kancelláriába tôlünk jutott el a gondolat gyökere.

A másik sajátosság a magyarországi fidelitas páratlan jellege, ami a koronához és nem máshoz való különleges személyes kapcsolat alapján tett szolgálatokban és a szolgálatokat elismerô adományokban, adományrendszer és koronaeszme elválaszthatatlanságában mutatkozik meg.

A corona regni Polonie-nek nincsen akkora súlya, mint akár a cseh koronaeszmének. Lengyelország történetének fontos idôszakában *(Nagy Lajos lengyel és magyar trónon uralkodása idején szemben a magyar birodalommal, majd amikor a litván *Jagelló Ulászló házassági szerzôdést kötött Hedviggel, *Nagy Lajos lányával, egyesítve Lengyelországot és Litvániát, a litván uralkodó litvániai és oroszországi földjeit örökre Lengyelország koronájához csatolva) a birodalmi egység és összetartozás jelképéül szolgált. A lengyel koronaeszme kezdeményeinek magyar eredete még valószínűbb, mint a csehországié, azzal, hogy Lengyelországban a XV. század végén már “mint idegenbôl vett fogalom”, nem játszik szerepet.”128 – 157.

Amint késôbb látjuk: Eckhart a kortársak szerint is túlértékelte a cseh és lengyel korona-eszmét a magyar rovására.

Megállapíthatjuk, hogy egyetlen Szentkorona-eszme van. Az amely Magyarország Szent Koronájához fűzôdik.

A magyar koronaeszme kétségtelen hatásaként megjelenik a gondolat néhány Szerbiával kapcsolatos középkori oklevélben is.

A magyar Szent Korona és a Szentkorona-eszme széttéphetetlen kapcsolatához és a magyarországi adományrendszernek a Szent Korona iránti hűséghez, tehát a koronaeszméhez kötôdéséhez hasonló gondolatokat nem találunk a magyar birodalom határain kívül. Ez a két sajátosság a magyar Szentkorona-eszme eredeti, mással össze nem hasonlítható voltának vitathatatlan bizonyítéka, egyben a Szent Korona tanának lényege.

Igazat kell adnunk *Bartoniek Emmának, amikor a két világháború között ezt írja:

 

“Mindebbôl tehát egészen kétségtelen, hogy a magyar Szentkorona eszméje egyfelôl sokkal régebben keletkezett, mint északi és északnyugati szláv szomszédjai koronájáé, – már Szent István Intelmeiben felbukkan – másfelôl, hogy azokkal tartalmilag sem egészen egyezik. Mert míg a szláv államokban a korona-eszme fôképpen a hűbértartományoknak a lengyel, illetôleg a cseh anyaországhoz való viszonyát, tehát e két állam területi egységét fejezi ki, addig nálunk elsôsorban az alattvalóknak az államhoz (királyhoz) való viszonyát.

Mindez kizárja tehát, hogy a magyar Szentkorona eszméjének akár keletkezésében, akár valamelyik késôbbi fejlôdési fázisában cseh, vagy lengyel hatást tételezhessünk fel. Ilyen hatás, ez most már egészen világos, nem is volt, hanem csak analógia. Ez az analógia is csak egy területen teljes, mégpedig a Magyarországhoz csatolt királyságoknak (vagy melléktartományoknak) a Szentkoronához (ill. a magyar államhoz) való viszonyának kifejezésben, s ez is csak a XIV–XV. században. Ez idôben Galícia, Ladoméria, Havasalföld és Moldva stb. valóban lényegében ugyanúgy a magyar Szentkoronának hűbértartományi, azoknak fejedelmei alapjában véve úgy esküsznek hűséget királyainknak és a magyar Szentkoronának, mint a sziléziai, vagy morva, vagy oppelni, vagy lausitzi fejedelmek a cseh királynak és koronának, s akár a litván hercegek a lengyel királynak, illetôleg Szentkoronának. Még az idegen, egyenrangú államokkal kötött, nemzetközi szerzôdésekben is éppúgy a cseh vagy lengyel korona képviseli ezeket az országokat, mint a magyar Szentkorona a magyar királyságot az 1382-i turini békeokmányban. Ez azonban, ezt már fentebb is hangoztattam, a magyar Szentkorona eszméjének csak egy része, igen kis, mondhatni legjelentéktelenebb része, s ez is, úgy látszik, csak a XIV–XV. századra korlátozódik. A magyar Szentkorona eszméjének központjában mindig is az alattvalóknak az államhoz való viszonya állott.”40 – 84.

A Werbôczy által elvégzett, a történelmi magyar közjog gerincét – ha nem is egybefüggôen – adó összegzés után 1867-ig következô idôszakot *Deák Ferenc műve, az “Adalék a magyar közjoghoz” 1865-ben megjelent, jellegzetesen magyar tárgyú és érvelésű lapjai nyomán tekintjük át. E munka a trónöröklési rendet meghatározó Pragmatica Sanctiót és egyéb sarkalatos jellegű közjogi törvényhozást vizsgálja azért, hogy megvédje az 1848. évi magyar törvények alkotmányosságát, mind tartalmukat, mind a törvényhozás módját illetôen. Célja világos, nyilvánvaló. A minden jogászi körmönfontságot nélkülözô, ugyanakkor vas logikáról, fölényes törvény- és történelmi ismeretrôl tanúskodó munka a magyar történeti alkotmányon alapuló jogfolytonosságot tartja a kiegyezés alapfeltételének olymódon, hogy az 1848. évi törvényeket a történelmi jogfejlôdés legutolsó vitathatatlanul alkotmányos, jogfolytonos vívmányainak tekinti.

Nézeteit *Lustkandl Venczel osztrák jogtudós “Das ungarisch-öster­reichische Staatsrecht” (A magyar-osztrák államjog) című, Magyarország alkotmányos önállóságát vitató tanulmányára válaszolva fejti ki. Lustkandl a Corpus Juris Hungarici-ben leírtak ismertetésére és értelmezésére vállalkozik, összhangban a “megfelelô többi osztrák tételes törvény” szövegével. A Corpus Juris Hungarici, a Magyar Törvénytár a XVI. századtól számos kiadást ért meg az új törvényekkel kiegészítve.96 1628-tól Werbôczy Hármaskönyvét is magába foglalta. Ennek közjogi anyaga a Hármaskönyv több helyén széttagolva, nem rendszerezve és elkülönítve található meg. Legmaradandóbb része a gyorsabban módosuló magánjoghoz képest az* évszázadokig változatlan közjog. E részét alkalmazták és hivatkozta*k rájuk 1945-ig.* *Lustkandl Venczel elhatárolja magát az ún. jogeljátszási vagy jogvesztési elmélettôl (Verwirkungstheorie), mondván: “Egy nép éppen úgy nem veszítheti el jogát, mint ahogyan az uralkodóház sem, csupán azért, mert valamelyik uralkodó jogtalanul járt el. De éppen azért, mert egy nép nem veszítheti el jogát, Ausztria népei sem veszthetik azon jogaikat Magyarországgal szemben, melyek ôket a magyar alkotmány szerint megilletik.” Erre mondja szellemesen *Deák: “Az alkotmányvesztés elmélete a magyar közjognak múltját érintetlenül hagyja, csak a jelent támadja meg, hogy a jövônek tabula rasát csináljon. L. úr a múltat is meg akarja semmisíteni, hogy ez által jog-alapot készítsen azoknak, kik a jövôt saját elméletök szerint akarják így is alakítani. Egyik szemközt állva nyíltan, a másik oldalt kerülve támad: de czéluk ugyanaz.”118 – 171. Akár manapság is írhatta volna ezt!

A jogvesztési elmélet lényege *Alexander Bach, az abszolutizmus belügyminisztere szerint – amint rendeleteiben írta – az volt, hogy “Magyarország alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztvén” kapjon új jogállást. Ezzel indokolták 1849-tôl több mint egy évtizedig Magyarország jogfosztását. Erre válaszolta Deák: “Ôseink… tiszteletben tartották a törvényeket s az örökösödést megállapító állami alapszerzôdéseket, s nem azon elméletbôl indultak ki…, hogy midôn az egyik fél megsérti a viszonos szerzôdést, a másik fél az egész szerzôdést megszüntnek tekintheti; hanem azt hitték: hogy a szerzôdés szent és sérthetetlen; s midôn az egyik fél attól bármi részben eltért, a másik fél jogosan kívánhatja a szerzôdés szoros megtartását, a nélkül, hogy az tüstént felbontottnak tekintessék.”118 – 112.

Ennél is veszélyesebb volt az önálló államiság tagadása az 1848 elôtti korszakra visszamenôlegesen, ezzel tagadva a jogfolytonosságra épülô 1848-as törvények alkotmányosságát.

A közjog kifejezést tágabb értelemben a magánjoggal szembeállítható összes jogágazat, még szűkebb értelemben az alkotmányjog megjelölésére használták a francia forradalom utáni polgári felfogás szerint. A közjog – alkotmányjog alapkérdései: az állampolgárok jogegyenlôsége talaján elismert alapvetô jogok, a lakosság részvétele a hatalom gyakorlásában, legalább képviselôin keresztül, s az elôb*bieknek megfelelô államhatalmi rend szabályozása. A magyar közjog a feudális közjogból alakult át szervesen, mert – szemben a nyugat-európai abszolutista hatalom által elnyomott ottani rendi és önkormányzati testületek és jogok sorsával – Magyarországon ezen rendi jogok az állami-nemzeti önállóság védelmezôjének szerepét (is) játszották mindvégig, a rendek önkéntes jogkiterjesztô döntéssorozatáig, végülis az 1848-as, ún. áprilisi – mert akkor kihirdetett – törvényekig.

A magyar közjog Mohács után évszázadokon át megtestesítette az önálló magyar államiságot azáltal, hogy a rendi szokásjogi intézmények magyar közjoggá szervezôdtek. “Az ún. királyi Magyarországon a *Habsburg-ház az ún. örökös tartományokhoz hasonlóan igyekezett az abszolút királyi hatalom elismertetésére, ez azonban megtört a királyi Magyarország rendjeinek – gyakran az Erdélyi Fejedelemség katonai erejével is támogatott – ellenállásán. Ennek az ellenállásnak az eredményeként létrejött feudális közjog együtt védte a rendi kiváltságokat és a magyar államiságot. A rendi kiváltságok védelmezésének közös érdeke állította egymás mellé a katolikus és protestáns rendeket, mindannyiszor, amikor a bécsi udvar önkénye a magyar államiságot végleges megsemmisítéssel fenyegette. Az általuk képviselt önálló államiság védelmére pedig a rendek számos esetben a nemzet nagy többségét is mozgósítani tudták. Így állott elô az a helyzet, hogy a bécsi udvarral szembeni ellenállásból kibontakozó és megerôsödô feudális közjog Magyarországon – a reformkor egyes eseti kivételeitôl eltekintve – lényegében egészen a kiegyezésig pozitív szerepet játszott a független államiság megôrzésében. Ezzel jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy a viszonylag nem nagy lélekszámú magyarság a legkritikusabb idôszakokban nem csupán az Európára nehezedô török nyomás elleni küzdelemnek volt jelentôs bázisa, hanem sikeresen tudott fellépni azokkal a törekvésekkel szemben is, amelyek Közép-Európában egy második német birodalom létrehozását célozták.”*Kovács István tanulmánya II8

*Bocskai István erdélyi fejedelem, akiben a protestáns rendek az Aranybulla 31. szakaszában rögzített fegyveres ellenállási joguk letéteményesét találták meg, küzdött az Erdélyi Fejedelemség megôrzése, a rendi önkormányzat megóvása és a protestánsok vallási egyenlôségének kivívása, azaz a vallásszabadság érdekében. Legnagyobb célja mégis a magyar államiság fenntartása volt.

Bocskai végrendeletében írja:

“Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar korona Magyarországban olyan kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük, nem hogy attól elszakadnának vagy abban ellent tartanának, de sôt segéljék tehetség szerént, és egyenlô értelembôl azon korona alá a régi mód szerént adják magukat.”298/a – 751.

A Bécsi béke (1606) kifejezte ezt az elképzelést. Éppen emiatt, az elfogadására összehívott országgyűlést szétverni akaró *Rudolfot lemondásra kényszerítve választották királlyá *II. Mátyást, akinek választási feltételül szabta az országgyűlés a Bécsi béke cikkelyeinek és más, rendi kiváltságokat szavatoló törvényeknek elôzetes beiktatását. A vallásszabadság ebben az idôben a politikai önrendelkezéssel volt egyértelmű. A korabeli német közjogi irodalom is megemlékezik *II. Mátyás magyar király 1608. évi koronázási esküjérôl. Ez az Aranybullára, az országgyűlés jogaira és az ország­la­kók szabadságaira tett kijelentéseivel kifejezte a korlátozott monarchia királyi hatalmának korlátait. Ekkor rögzítették törvényben – a koronázás után – a szokásjogilag kialakult kétkamarás országgyűlés rendjét és a meghívhatók körét.

A XVII. század folyamán többször rögzítik törvényben a Hármaskönyv (II. rész, 3 cím) tételét: Magyarországon az országgyűlés és a király – csakis ôk – együtt alkothatnak törvényt.

Bár *II. Mátyásmegválasztásakor és koronázásakor a koronázás elôtti törvénycikkekben megvalósuló választási feltételek pótolták a királyi hitlevelet, de az ôt követô Habsburg királyok – különösen 1622, 1638, 1657-ben – a magyar közjog summázatát, szinte az összes “alkotmánybiztosítékot” hitlevélbe foglalták. Magyarország rendjei a közjogi biztosítékok rendszerének elfogadtatásával mind az ország önállóságát, mind pedig rendi kiváltságaikat megerôsítették.

Amikor a vesztes török birodalomnak jelentôs engedményeket tévô Vasvári béke (1664) kiszolgáltatta az országot a török rablóhadjáratoknak, s ez ellen fôúri és vármegyei ellenállás bontakozott ki, a felkelés leverése után a bécsi udvar a “jogeljátszásra” hivatkozva törvényen kívül helyezte az országot (1670), *Zrínyi Péter horvát bánt, *Frangepán Ferenc országbírót és *Nádasdy Ferencz gróf királyi helytartót törvénytelenül osztrák bíróság elé állította és kivégeztette.

Nem telt el sok idô, amikor az 1681-es soproni országgyűlés újra megerôsítette és helyreállította az ország többször megerôsített jogait és szabadságait, a X. törvénycikkben *megújítva az összes hitlevélben foglalt közjogi biztosítékokat, több törvényt kiemelve, mintegy alaptörvények rangjára emelve. Így külön idézi a Hármaskönyv I. rész 9. címét a nemesi kiváltságokról, beleértve az ellenállás jogát (ius resistendi), utalva *II. Endre király II. törvényére, amely szerint: “soha nemes embert el ne fogjanak s meg ne nyomorítsanak valamely hatalmasnak a kedvéért, hanem, ha elôbb perbe hívatott és rendes úton törvényt láttak rá.” Tiltakozás ez Zrínyi, Frangepán Nádasdy törvénytelen elítéltetése miatt.

A török hódoltság után az udvar rövid ideig meghódított területként kezelte az országot, megkísérelve a magyar államiság intézményes felszámolását. Erre azonban még az udvarhű arisztokrácia és a katolikus fôpapság sem látott lehetôséget országgyűlési döntés nélkül.

A XVII. század utolsó közjogi törvényhozása az 1687. évi II. és III. törvénycikk, melyben a rendek lemondtak a fegyveres ellenállás (Aranybulla 31. cikkelye) jogáról, és elismerték a *Habsburg-ház német és spanyol fiágának elsôszülöttségi örökösödési jogát a magyar trónra, fenntartva a szabad királyválasztás jogát a fiág kihalása esetére. Ez utóbbi kikötés az önálló magyar államiság létének dokumentálása volt.

Késôbb, a Rákóczi szabadságharc idején, a fegyveres ellenállást hatályos jognak tekintették, hivatkozva arra a való tényre, hogy a rendek az ellenállási jogról a fegyveres erôszakkal való fenyegetés hatására mondtak le, mert a királyi személynök az országgyűlésben megfenyegette ôket. A Szatmári béke (1711), majd az ezt követô 1712–1715 évi országgyűlés törvényei azt fejezik ki, hogy az egységes közép-európai Habsburg birodalom, a Rákóczi szabadságharc leverése ellenére nem hozható létre. Magyarország önálló államiságát és a rendi kiváltságokat még ekkor is el kellett ismerni!

A Pragmatica Sanctiót határkônek tartja *Deák Ferenc a magyar közjog fejlôdésében. Egyesek szerint ez a különös jelentôség Deák találmánya azért, hogy jogi alapja legyen a Habsburg házzal való alkudozáshoz, hiszen mondták: a bécsi udvar is elfogadja a saját öröklését szabályozó “alapszerzôdést”.

Deák jogászi lángelméje alkalmas lett volna arra, hogy egy jelentéktelen törvényt sarkalatosra nagyítson, de nem ez az igazság.

A Pragmatica Sanctio már elfogadásakor elismerten az ország alaptörvénye volt. A XVIII. századvégi közjogi művek is megegyeztek ebben, hiszen az osztrák császárság területi alapját ezek a törvénycikkek adták a Német-Római Birodalom felbomlása után, mint amelyek a Magyar Királysággal együttesen birtokolt területrészekrôl szóltak.

Mi is valójában a Pragmatica Sanctio? Így nevezik az ünnepélyes alakban kiadott fejedelmi edictumokat, s így a *Habsburg-ház osztrák nôágainak örökös tartományokbeli örökösödési rendjét szabályozó császári rendelkezést, de a magyar közjogban kizárólag az 1723. évi törvénykönyv részét alkotó I. II. III. törvénycikket “Ô császári és királyi legszentségesebb felsége osztrák háza nôágának Magyarország szent koronájában s a régtôl fogva hozzá kapcsolt részekben való folytonos királyi örökösödésrôl”.420

*Szabó Béla, korának kiváló közjogásza találóan, a jogászi közvélekedést kifejezve írta 1848 tavaszán megjelent könyvében: “az 1723-ban megállapított, s törvényesített pragmatica sanctiónak nevezett pactum conven­tum az, amibôl nemcsak mi magyarok, de Európa valamennyi igazi publicistája meríti honunk státusjogi állása iránti ismeretét – és amibôl merítenie is kell…”383

*Kovács István egyetemi tanár Deák “Adalék”-ának reprint kiadásához 1987-ben írott utószavában, az osztályszemléletű jogtörténetírás idején is elismeri:

“A magyar Pragmatica Sanctiót valóban már elfogadása idôpontjában olyan pactumnak, kétoldalú szerzôdésnek fogták fel, mely a Habsburg-család számára biztosítja a nôág örökösödését, de nyújt valamit a magyar rendeknek is azért, hogy lemondanak a fiág kihaltával rájuk visszaáramló királyválasztási jogról. Ez az elôkelôk, a fôrendek számára különbözô címek, rangok, birtokok, privilégiumok személy szerinti adományozásában, az uralkodó osztályok egésze irányában a hatalomban való részesedésük közjogi biztosítékainak fejlesztésében, illetve megújításában, megerôsítésében jelentkezett. Ezek a közjogi biztosítékok egyben az önálló államiság létét is kifejezik. Ezt egyébként már maga a pactum létrejötte is dokumentálja. Úgy tűnik, a magyar rendeknek még ebben az idôszakban is volt elegendô erejük ahhoz, hogy tárgyalópartnerei és ne csupán alattvalói legyenek *VI. Károly császárnak, aki egy világbirodalom uraként Európa legerôsebb hadseregét mondhatta magáénak. Ez annál figyelemre méltóbb, mert erre az idôre az uralkodók már mindenütt megtörték a rendek hatalmát. Lengyelország kivételével úgyszólván mindenütt kialakult az abszolút királyság politikai rendszere.”118

Mit mond errôl *Deák Ferenc *Lustkandl-lel vitatkozva?

“Azt állítja továbbá L. úr, munkája 307 lapján: “hogy az osztrák tartományok, legalább a sanctio pragmatica óta, egységes össz-monarchiát képeztek, melynek Magyarország csak egy speciális része volt.”

Ime itt már L. úr nem csak “uniót” és “cointelligentiát” vitat Magyarország és az osztrák tartományok között, hanem Magyarországot valóságos osztrák tartománynak nevezi! Tehát a kezdetben vitatott real uniót már a beolvasztásig potencirozta. Mert ha az osztrák tartományok képezik azon egységes monarchiát, melynek Magyarország csak egyik specialis része: akkor Magyarország sem lehet más, mint osztrák tartomány.

Mind Magyarországot, mind az ausztriai tartományokat törvényes örökösödési joggal ugyanazon fejedelem, együtt, elválaszthatatlanul s feloszthatatlanul bírja. Magyarország tehát egyike azon országoknak, melyeket a fejedelem ugyanazonossága s az elválaszthatatlan s feloszthatatlan birtoklás elve köt össze, s ily értelemben, de csak ily értelemben, képeznek a közös fejedelem uralkodása alatt álló országok és tartományok egy monarchiát; ily értelemben tartozik Magyarország a közös monarchiának birodalmához: de nem osztrák tartomány, hanem jogilag önálló és független az osztrák népek hatalmától, mind törvényhozására, mind kormányzatára nézve. Ellenben azon értelmezés, melyet L. úr az idézett sorokban felállított, megsemmisítené Magyarország alkotmányos önállását, s az osztrák tartományokat Magyarország sorsának uraivá tenné. Pedig se ô, se más nem tudja soha bebizonyítani, hogy Magyarország az osztrák népekkel valaha oly szerzôdésre lépett volna, melyben saját önállását azok akaratának alája rendelte. Még a sanctio pragmaticát is, melyre L. úr a “mutua coin­tel­ligentia et unio” tekintetében oly gyakran hivatkozik, nem az osztrák tartományokkal kötötte a magyar nemzet, hanem saját fejedelmével, a magyar királylyal. Nincs abban, mint fennebb kifejtettük, oly értelmű szorosabb kapcsolat megállapítva, minôt a “mutua cointelligentia et unio” szavakból L. úr magyarázgat. De ki van igenis mondva határozottan és világosan, hogy még azon egyetlen kapcsolat is, mely a personal uniónak következménye, az uralkodóház azon ágainak, melyekre a nôági öröködés megállapíttatott, végképeni magvaszakadtával teljesen megszűnik.”118 – 158-159.

Nem kívánjuk a közös ügyek könyvtárnyi vitájával untatni az olvasót. Ebben a vitában *Deák Ferenc és *Szabó Béla is tagadja a reáluniót megalapozó közös ügyek létezését, míg mások elismerik közös ügyek létezését a közös védelemhez szükséges mértékben, de tagadják, hogy ez ún. reáluniót hozott volna létre Magyarország és az örökös tartományok között, megint mások – mint az újabb, 1945 utáni jogtörténetírás egyes képviselôi – elismerik a reálunió tényét, a közös kormányzás meglétét bizonyos ügycsoportokra, tehát azt, hogy nemcsak a közös uralkodó, hanem kölcsönösen intézendô államügyek, mint 1867-tôl a közös hadügy, külügy, pénzügy is összekötötte ezeket az országokat. Mindezen viták gyökere mégis inkább az volt: közjogilag független, önálló alkotmánnyal bíró állam-e Magyarország?

*Deák Ferenc a Corpus Juris, azon belül a III. Károly király II. törvénykönyve II. törvénycikke különösen 7. §-ának alábbi szövegére: a III. Ká-
roly “Férfi Ivadéka magvaszakadtával” a *Habsburg-ház “Nô Ivadékára”, azaz *III. Károlytól, majd *I. Józseftôl, majd *I. Lipóttól “Leszármazó, Törvényes, Romai-Katholika hitű, mind-két Nemű Utódokra, Austriai Fôhercegekre, az Ô Legszents. Cs. és Kir. most országló Felsége által, már, Németországon belül és kívül fekvô, Örökös Országai és Tartományaiban, Magyarországgal s a hozzá kapcsolt Részek, Országok és Tartományokkal eloszthatatlanúl és elválaszthatatlanúl, kölcsönösen és együtt, örökösödésileg birandókban, megállapított Elsôszülöttségi Sor szerint, az elôre bocsátott Jogon és Renden átteszik” (a trónöröklési jogot: a szerzô megjegyzése), a Corpus Juris szövegével, a “Függetlenségi Törvény”-nek nevezett 1790/91. X. törvénycikk idézésével válaszol: “az ország rendeinek alázatos fölterjesztésére ô felsége kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nôágának az 1723: 1. és 2. t. czikkek által Magyarországban s kapcsolt részeiben megállapított öröködése ugyanazon fejedelmet illeti, kit az a megállapított öröködési rend szerint elválaszthatatlanul s oszthatatlanul birandó, s Németországban és Németországon kivül fekvô többi örökös tartományokban illet: Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel együtt szabad ország s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve (oda értve minden kormányszékeit) független, azaz: semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (idest: nulli alteri regno, aut populo obnoxium), hanem tulajdon önállással és alkotmánnyal bíró (sed propriam habens consistentiam et constitutionem); annálfogva törvényesen megkoronázott örökös királya által, tehát ô felsége és utódai, Magyarország királyai által saját törvényei és törvényes szokásai szerint, nem pedig más tartományok mintájára kormányzandó és igazgatandó, a mint azt az 1715: 3., s az 1741: 8. s 11. t. czikkek is rendelik.”118 (Kiemelés tôlem. Z. Zs)

Ilyen érvekkel fejtette ki nézeteit *Deák Ferenc a Pragmatica Sanctióról – amelyet így elôször csak az 1790–91-es törvényhozás során neveztek –, s ami a legfontosabb: Magyarország független, önálló alkotmányos létérôl, az 1848-iki törvények alkotmányos elôzményekre és hatályos, törvényként létezô alapokra épülésérôl, a jövô államberendezkedésének alkotmányos voltáról vallott, a magyar közjogból – s ami vele azonos: történetébôl – egyenesen következô nézeteit a nyilvánvalóság erejével és s hitelével, a történelmi alkotmányosság és jogfolytonosság, a szerzôdések kötelezô megtartásának, “a törvénysértés nem alapít jogot” elvének szellemében, bebizonyítva, hogy amit egyesek a magyar állami függetlenség csorbításának értelmeztek, az a magyar állami függetlenség biztosítéka egy idôleges engedménnyel, a leányági trónöröklés elismerésével szemben. Ez az értelmezés olvasható ki *Szluha Ferencnek, *II. Rákóczi Ferenc egykori hű emberének, nádori ítélômesternek a szavaiból, amikor a trónöröklési törvénycikkek elfogadása elôtt emlékeztette a rendeket, felidézve Werbôczy Tri­par­titumának a fiúsításról szóló tételeit: a hatályos magyar jog szerint a királynak joga van a fiúörökös nélkül elhalt, arra méltó atya leányának fiúsítására. Ezért a rendek csupán alkalmazzák a régi törvényt egy ország­gya­rapító hôsi tetteivel érdemes atya leánygyermekére azért, hogy az a fiúgyermek jogával követhesse atyját a trónon.

Íme a közjogi érvelés ereje és természete! *Szluha Ferenc 1722-ben szinte ugyanúgy érvel, mint *Deák Ferenc 1865-ben: a trónöröklési törvények a régi magyar alkotmányosság, a Hármaskönyv szellemében születtek, biztosítékul szolgálva a jelen és jövô alkotmányosságának.

Deák rámutatott: az 1723. évi II. törvénycikkben a “Corona” fogalmán “nem a királyi hatalom jelvénye, maga a korona, hanem az állam, vagyis Magyarország mint állam értendô”, hozzáfűzve, hogy “a corona szónak ezen értelme gyakran fordul elô törvényeinkben, valamint más nemzetek közjogában is”.118 Nagyon fontos, hogy ezt más nemzetek közjogában elfogadott elméletnek tünteti fel, ami – ahogyan az elôzôekben láttuk – teljesen nem, csak bizonyos megfelelésekben igaz, de erôsíti az érvelés gyakorlati eredményességét, annak elfogadtatását, hogy nem valami különleges, rendhagyó viszonylatban kaphat helyt az érvelés, hanem szokványos, ebbôl eredôen a *Deák által adott magyarázat szerint vitathatatlan értelmezésrôl van szó.

Magyarország önálló alkotmányos létezése tehát nem valami közjogi bűvészmutatványra alapított igény, hanem a társadalmi-politikai alapfolyamatokat megtestesítô magyar közjogban benne lévô, vitathatatlan tétel, amely elismerést követel.

Hasonlóan, de még határozottabban érvel a reformkor kiváló közjo-gásza, *Szabó Béla, amikor szinte az 1848-as alkotmányos változások másnapján így ír:

“Magyar-, Erdély-, Dalmát- ’s Tótország azon terrenumok, mellyeket a’ pragmatica sanctio egyesitett, ’s “indivisibiliter”, és “ins­eparabiliter invicem, et insimul” összekötött. – Ezekbôl lôn azon magyar koronai közbirodalom, mellyben a’ *Habsburg-Lotring család országlási jogszerü örökösödésén kivül a’ pragmatica sanctio által állodalmi egység (Staatliche Einheit) van örök idôre megállapitva. Ezen országok azok, mellyeknek egymás iránt pactált, ’s tagadhatatlan kötelezettségeik vannak, egy alkotmányos kormány alatt, ha bár különbözô igazgatási formájok lenne is.

Ezen országokból alakított eloszthatlan állodalom, képezi a’ magyar korona egységét.”383 – 139.

Az “állodalmi egység” nem más, mint a magyar birodalom, a “magyar korona egysége”.

A magyar alkotmány vitathatatlan tételei követelnek maguknak életet!

A lényeget ragadja meg *Csizmadia Andor, az 1972-es egyetemi tankönyv szerzôje:

“Magyarország sem az által, hogy a Habsburg-dinasztiát királyi trónjára hívta, sem azáltal, hogy elôbb 1687-ben a fiági, 1723-ban pedig a leányági örökösödést, a dinasztia többi országaival egyezô, de nem valamennyi leányágra kiterjedô öröklési rendben, mégis önálló törvényhozási intézkedés által megállapította, sem végül azáltal, hogy e megállapítással együtt a kölcsönös védelmi kötelezettséget az uralkodóház többi országaira nézve vállalta, és hogy e kötelezettség teljesítése céljából bizonyos funkciókat e többi országokkal közös szervekre ruházott, állami szuverenitását fel nem áldozta, tehát nemzetközi jogi egyéniségérôl nem mondott le. Kétségtelen ugyan, hogy a Pragmatica Sanctio által biztosított állami önállóság, mely a magyar politikai törekvések nyomán 1848-ban sikeresen bôvült, az 1867. évi kiegyezésben a közös ügyekkel bizonyos korlátozást szenvedett. Ez azonban nem befolyásolta a szuverén magyar államiság fennállását. 291/a – 413.

 

 

 

 

Szabadságküzdelmeink és a Szentkorona-tan*

                                                                                                                                     

A magyar szabadságküzdelmek kivétel nélkül alkotmányvédô, alkotmányhelyreállító mozgalmak.

A *Bocskai István vezette nagy rendi, szabadság- és vallásvédô mozgalom a Hármaskönyv eszméit és tételeit vallja, általában is, de különösen az ellenállási jog hangoztatásában. A felkelést megokoló kiáltvány szerint

“Magyarország különleges szabadságainak egyike, hogy bármelyik úr és nemes szabadon uralja jószágait, és hogy az urak akarata ellen sem a király, sem a fôpapok nem helyezhetnek plébánosokat az ô jószágaikba, amelyek használatában mind a mágnások, nemes urak, mind a szabad városok, mind Magyarország koronájának tagjai békében és szabadon voltak.”128 – 251.

Azért, hogy a szabad királyi városok is igénybe vehessék a “cuius regio, illius religio” elvét, hogy az “akié a föld, azé a vallás” tételére jogokat alapíthassanak, túllépnek a rendek a Hármaskönyvön a vallásszabadság érdekében. Felkelésük – amelynek lényeges követelései, bizonyos engedményekkel bekerültek az 1606-os bécsi békekötésbe – a Szent Korona jogukban megsértett tagjainak az Aranybulla 31. pontjában foglalt ellenállási jog alapján megvívott sikeres küzdelme volt.