,,Angyali korona, szent csillag”

– Beszélgetések a magyar Szent Koronáról –

Korántsem biztos, hogy a magyarság körében a
Szent István-i térítéssel kezdődött el a kereszténység. Ez megint nagyon régi vitatéma, a reformáció kori egyháztörténet-írásban már komoly formában megfogalmazódott. Debreceni Ember Pál egyháztörténetében külön fejezet szól a ,,magyarok lelki állapattyáról” a Szent István-i térítés előtt, és ahogy ő is kimutatja, ma is nagyon valószínűnek tűnik, hogy a kereszténységnek nem a római formáját értve ugyan, nem is a Bizáncban hivatalossá vált formáját, de létezett a kereszténység közöttünk. És ez az a fejezet gondolatmenetünkben, amelyet ha tovább részletezünk, kulcsot kaphatunk az olyan ábrázolások megfejtéséhez, amelyekkel eddig egyáltalán nem foglalkoztak, mert az ún. ,,nagyegyház” szempontjából nincs jelentőségük. Tehát tényleg létezik a Korona képrendjében egy keresztény program, de az, alapjellegzetességeit tekintve, sem római kereszténynek, sem görög kereszténynek nem nevezhető. Más szóval: ez a program a judeo-krisztianizmus két, egymással is vetélkedő főága közül egyiknek a tanításrendszeréből sem vezethető le. Ezt a képrendet a kereszténység egy mellékágával lehetne első közelítésben legszerencsésebben kapcsolatba hozni, bár meg kell mondjam, ez is eléggé kockázatos vállalkozás, mert a római egyház kifejezetten elítélő hangsúllyal alkalmazta az egész középkoron át ezt a terminus technicust. A manicheista vagy manicheus kereszténységről van szó. Az ő sajátos üdvtörténeti elképzelésük nem kizárólagos érvénnyel jelentkezik ugyan a Korona képi programjában, de igen hasznos információkkal szolgálhat, mert a manicheistáktól nagyon sok írott dokumentum maradt ránk. Ha ezeket alaposan áttanulmányozzuk, akkor rádöbbenünk, hogy amit mi itt az előbb mint évköri szentsorrendet végigjártunk, az tulajdonképpen a fény felszabadításának az útvonala.

A fényfelszabadítás művelete két menetben zajlik le. Az első menetben olyan állatnak a testén szűrődik át a fény, amelyik négylábú, mégpedig tovább nem pontosítható négylábú állat. Ott látjuk Péter és Jakab apostol képének a hátterében. A négylábú állat – ezt szintén a manicheista hagyományból tudjuk – a tűz elemét jelölte. A második menetben azután a levegő elemét jelölő madár tűnik fel, amelyik sem nem galamb, sem nem turul, sem nem sas, sem nem sólyom, hanem egyszerűen: madár. Nagyon lényeges tudni: ha ők sólymot akartak ábrázolni, akkor sólymot ábrázoltak. Ha galambot akartak, galambot ábrázoltak. És itt pontosan lehet látni, hogy ezeknek az állatoknak a testén szűrődik át az az apró alapjel, amelyik a kiteljesedett fény megidézője a manicheista kéziratokban, de egyébként emlékeken is. Azé a fényé, amely földi lekötöttségéből éppen rajtuk keresztül tud felszabadulni.

Mármost ez a fényfelszabadítás, mint üdvtörténeti program, éppenséggel a gerince a manicheista tanrendszernek. És ezt a ,,nagyegyház”, mint olyat, soha nem ismerte el. Egyszerűen nincs jelen a kelléktárában, nem tudja értelmezni. Ezen az egy mozzanaton túl egyébként még mintegy tucatnyi olyan nyomós érv gyűlt össze az elmúlt években, amelyik mind arra mutat, hogy a Korona képi programja nem a ,,nagyegyházi”, hanem a manicheista eszmerendszerben fogant. Ez azt jelenti, hogy nem a római vagy a bizánci kereszténység ideológiai programja fejtődik ki benne, általa. Így aztán nyilvánvalóan nem is tudhatta a pápa – sem a XIV. század elején, Károly Róbert korában, sem a XX. század végén, a mi korunkban –, hogyan működik a magyar Szent Korona. És ezzel a ténnyel függ össze, hogy a fény a koronázás során tényleg fölszabadul, és ilyen értelemben a Korona valóban élő minőségként ,,viselkedik”.

A Fénynek az anyagi világban való lekötöttségéből a tisztult állapotba való fölszabadulása – nos, éppen ez a lényege, ez a központi vonulata a manicheista tanrendszernek. De hát miért mondok manicheizmust? Hiszen az imént abban maradtunk, hogy nem ez az igazán idetaláló név. Azért, mert a manicheizmus a saját leszármazási vonalán két közbülső állomást tart nyilván. Az ő névadó mesterük Mani, őróla nevezte el a kortársi gyakorlat, illetve az utókor a manicheizmust. Igen ám, de a saját hagyományuk szerint Mani készen kapta a bölcsességét. Azt a legendás személyt, akinek a könyvtárát örökölte, hogy aztán a saját neve alatt terjessze tovább a benne talált tanokat, Buddásznak hívták, s azt már régen kimutatta a kutatás, hogy ez a név Buddhának, a buddhizmus névadójának a fedőneve. Tehát a buddhizmusban lecsapódott bölcsesség megy tovább a manicheizmusban és ennek a bölcsességnek a megszemélyesítője Buddász. Igen ám, de Buddász sem a saját bölcsességét adja tovább a manicheista hagyomány szerint, hanem neki is van egy mestere, azt pedig úgy hívják, hogy Szkythiánosz. Na most hát ha ez a név se beszélő név, akkor nem tudom, mi az. Tehát itt egészen nyilvánvalóan a szkythánoszi. azaz szkíta bölcsesség az ősforrása a manicheista tanításnak. S mint láttuk, pontosan ez az a bölcsesség, amelyik szűretlenül jöhet le a Koronán a teremtés-központból a földi világba, András és Fülöp apostolok, a ,,szkítatérítők” közvetítésével.

Itt lehet kezdeni megérteni, hogy miért nem tudtak ezzel a koronával, illetve a benne rejlő képi üzenettel Európában mit kezdeni. S akkor udvarias vagyok, mert múlt időt használtam. De gyakorlatilag ma sem tudnak. Mert ez a vonala a kereszténységnek hozzánk, magyarokhoz nem a manicheista mellékágon keresztül jött, mint ahogy a bogumilizmusba onnan jött, vagy a patarénizmusba, meg a többi nyugat-európai eretnekségbe, a valdensekhez, a kathárokhoz, egészen a huszitizmusig végig azon a mellékágon jött, hanem hozzánk közvetlenül érkezett, a szkythiánoszi, azaz szkíta fővonulatban. Ne felejtsük el, hogy az első pogánylázadás leverése után I. Endre királyunk a pogány vallásgyakorlatot tiltó rendelkezésében nem azt írta, hogy ,,manicheista vallás”, hanem nevén nevezi, amit tilt, így, hogy ,,scythiai ősi pogány szokás”. Ez a hivatalos magyar fordítása a rendelkezés latin szövegének. Az eredetiben viszont a ,,scythicus” jelző mellett az ,,ethnicus” és a ,,gentilis” szavak szerepelnek, mint a ,,ritus” további jelzői. S ennek a jelzős szerkezetnek lehet olyan értelmet is adni, hogy ,,a szkíta néphez és nemzethez kötődő”, vagyis ,,szkíta népi-nemzeti” vallás.

Beöthy Mihály, a koronát kutató mérnökcsoport egyik tagja, ma is működő kiváló elme. Tudomásom szerint ő vetette föl először azt a kérdést, hogy ez a korona nem szerepelhetett-e az ún. ,,avar kincsben”. Nagy Károly krónikásától tudjuk, hogy ennél nagyobb kincset egész fennállása alatt nem rabolt össze a Frank Birodalom. Ennek a rablásnak több olyan azonosítható tárgyi emléke van, amelyet ma sem tud hova tenni az európai művészettörténelem. Jobb híján hát a Karoling-korra teszi, de szemmel látható, hogy ezeknek az ötvösremekeknek ott nincs előzménye, sőt nincs következménye sem. Tehát ez egy Frankföldön másodlagosan befoglalt, de nyilvánvalóan nem ott született anyag. Hogy tudjuk, milyen súlyú ügyekről van szó, egy magyar kutató, Alföldi András már korábban kimutatta, hogy az egyik Karoling-korinak tartott kanna – ezt ma a svájci Sankt Moritzban őrzik – az avar jogar alkatrészeiből (köztük zománcképekből!) lett összeállítva. A foglalás, az tényleg Karoling-munka, tehát Nagy Ká-roly és utódainak korát idézi, de a zománc, az nem. Jellegzetesen nem az.

Mármost az a felfedezés, amelyet, mondom, Beöthy Mihály fogalmazott meg, úgy szól, hogy minden valószínűség szerint a magyar Szent Koronát is ekkor rabolták el, ami azt jelenti, hogy annak is ott kellett lennie az avar koncstárban. Ez egyáltalán nem vad feltételezés, hiszen még IV. László királyunkról is, akit mi inkább Kun László néven ismerünk, azt írja 1276-ban az elfogulatlannak mondható ausztriai krónikás, hogy a tőle elrabolt kincsek ,,a tempore regis Ungarie Attile et ab aliis successoribus suis usque nunc in Ungaria fuerant conservata”, ami annyit tesz, hogy ,,Magyarország királyának Attilának és más utódainak idejétől fogva egészen mostanáig Magyar-országon őriztettek”. Tehát az Árpád-házi királyok kincstárában bizony Atilla-kincsek voltak.

Mármost az említett hipotézis értelmében Koronánk kikerült volna Nagy Károlyhoz, aki rögtön a pápának ajándékozta volna tovább. Hogy aztán a pápa használta-e utóbb – éppen Nagy Károly megkoronázására, amint azt újabban egy külhoni magyar Korona-kutató, Szigeti István feltételezi –, vagy betette a kincstárába, ami talán a valószínűbb ebben az esetben, ez megint kérdés, de hiszen itt hipotéziseken vitatkozunk, ezt nem szabad elfelejteni. Ami viszont gondot okoz, az az, hogy ha mindez így történt, akkor innentől kezdve a pápa mintegy orgazdája egy rablásnak. Ez pedig elég kínos tétel. Befejezésül érdemes tehát az 1110 és 1116 között fogalmazott ún. Hartwik-féle Szent István-legendát megvallatni, ahol a koronaküldésről szó van. Ugyanis egy nagyon érdekes fordulata van ennek. A magyar fordításban is kitűnik, s erre Csathó Pál hívta fel annak idején a figyelmet, aki nagyon sok értékes megfigyeléssel gazdagította a Korona-kutatást, hogy tudniillik ebben a történetben lengyelek számára készített a megnevezetlen pápa egy koronát, és a lengyelek kérik ezt a koronát. Egyenesen a kérésükre készül. Ez a ,,kér” ige, ahányszor szerepel a lengyelekkel kapcsolatban, mindig a quero, querere igeként hangzik el, illetve íródik le. A pápa azonban közvetlenül a korona átadása előtt álmot lát. Ebben megjelenik neki egy angyal, és közli vele, hogy ne a lengyeleknek adja a koronát. Egy másik országból majd követek jönnek, és uralkodójuk részére koronát követelnek. Adja őnekik. Hosszú ideig azt hittem, hogy itt puszta stílusfordulatról van szó: a magyar fordító arra törekszik, hogy elkerülje a sok kér, kér, kér igéből adódó károgást. Kiderült, hogy nem ez a helyzet. Az eredeti latin szövegben is benne van ez a kettősség, és a ,,követel” igének ott az a szó felel meg, hogy flagitare. Mármost ha az ember utánanéz a középkori latin nyelv szótáraiban a ,,flagitare” ige jelentéseinek, akkor a példamondatokból kiderül, hogy az eredeti jelentése: járandóság behajtása, visszakövetelése. Tehát egy járandóságról van szó, ami lehet adó, és akkor annak a behajtását jelenti, de jelentheti kölcsönadott pénznek a visszakövetelését is. Ráadásul mindezt hevesen. Ennek az igének a töve a flagelluméval, a korbácséval közös, és így mintegy visszautal a ,,flagellum Dei”, ,,Isten ostora” kifejezésen keresztül – Atillára. Hiszen Atillát nevezték így a kortársak, illetve nevezi így az utókor, egészen napjainkig. Hát ez bizony meg kellett hogy gondolkoztasson.

Miről lehet szó ugyanis? Arról, hogy a ,,korona-kiárusítás” szépen kitervelt műveletébe (nota bene: 1784 és 1790 között hasonlóképpen igyekezett ,,végkiárusítani” a kalapos király az átprogramozott Koronát, csak akkor, gyaníthatólag, a II. Katalin orosz cárnővel közösen kikotlott, ,,Új Bizánc” nevű, rövidesen dicstelenül elvetélt államalakulat javára) az utolsó pillanatban beleavatkozik az Európát ekkor már gyakorlatilag teljes egészében katonailag ellenőrző magyar fejedelemség. Ezt megint el szoktuk felejteni: ha ma ugyanígy zajlana le a folyamat, egyértelműen így fogalmaznánk: a Kárpát-medencében élő magyarság katonai ellenőrzés alatt tartja a kontinenst. Ennek ez a pontos megnevezése, nem az, hogy ,,kalandozás”. Minden esetre úgy tűnik, a magyarok megtudják, hol van a koronájuk. Ugyanis a ,,kalandozások” útvonala, – ezt viszont egy emigráns történész, Fehér Mátyás Jenő mutatta ki – feltűnő kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak idején szétajándékozta az avar kincs értékesebb darabjait. Már régebben is föltűnt a kutatóknak, hogy nem minden ún. ,,kalandozás”-útvonal fontos stratégiai szempontból. De Fehér Mátyás Jenő – ha valakit már besaraztak hazai berkekben, hát ő ezek egyike volt; ezt csak azért mondom, hogy ha valaki most örömrivalgva megy a történész ismerőséhez, hogy milyen nagyszerű ember Fehér Mátyás Jenő, akkor az nagyon le fogja lombozni őt hivatalból! –, mindenesetre ő mutatta ki, nagyon alapos kutatások eredményeit összegezve, hogy bizony ezek a ,,kalandozások” feltűnően az olyan apátságokat veszik célba, ahová Nagy Károly bizonyítottan továbbajándékozta az avar kincs exponált darabjait. Még mielőtt azt hinnénk, hogy itt a kincs visszarablása a tét – ellopták 20 forintomat, szaladok a rabló után, jól megpofozom és visszaveszem – nos, nem erről van szó. Ha visszaemlékezünk arra, amit a Koronáról az előzőekben hallottunk-olvastunk: itt működő organizmusról van szó. Ha ez olyan kézbe kerül, amelyik nem tudja, hogyan működik, úgy járhat vele, mint a varázslóinas az elszabadult varázseszközökkel: ön- és közveszélyessé válik általa. Tehát ezt vissza kell szerezni! Ha most arra gondolunk, hogy például sugárzó anyagot, mondjuk, atomerőmű fűtőelemét itt elkezdenének ilyen Nagy Károly-félék rabolgatni, mert tudják, hogy ez nekünk fontos, valami miatt mi ezt nagyon őrizzük, hát kb. ez a helyzet rekonstruálható. Ennek a továbbgondolása volt tulajdonképpen Beöthy Mihály érdeme, aki ismerte Fehér Mátyás Jenőnek ezt a publikációját, és miután itt a Koronáról van szó, tényleg valószínűtlennek tűnt, hogy ezt valamelyik apátságba dugja be Nagy Károly, hanem elég valószínű, hogy egyenesen Rómába adta tovább. És ebben az esetben ha mi, magyarok megjelenünk a pápa előtt, azt biztos, hogy nem ,,quero, querere” igével fogjuk ,,kéregetni”, hanem – az Isten ostorára hivatkozva – hevesen visszaköveteljük.

És ez az a pillanat, ahol az emberben egyszerre földereng egy kép. Tudom, hogy ez már aztán délibábnak a tipikus esete, de abszolute nem izgat. A helyzet az, hogy tényleg megjelenik egy kép, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ez a betoldás – mai szóhasználattal élve – egy közös közlemény. Tehát: megkapjátok a koronátokat, ha felveszitek a kereszténységnek azt a válfaját, amelynek a járékszabályait mi diktáljuk. Azaz judeokrisztiánizmust, római kiadásban. Aki pedig nem áll keresztvíz alá, lett légyen a szkíta rítus szerint keresztény, vagy nem keresztény, az innentől pogánynak minősíttetik, és ám lássa a következményeit. Nyilván akkortájt is voltak titkos záradékok, hogy ezen kívül még mi mindent kell végrehajtanotok, de az utolsó pillanatban... Nos, mi tudjuk, hogy miért fontos számunkra a Korona visszaszerzése, ők nem tudják. Csak azt tudják, hogy mi mindent megadunk már, csak kapjuk vissza. És akkor annyit sikerül még a magyar félnek elérni, hogy legalább ez a ,,flagitare” ige benne maradjon a záró dokumentumban. Itt elaludt vagy nem működött elég erélyesen az elhárítás a túloldalon, ez az árulkodó tétel hát benne maradt. Megpróbálták ugyan később eltusolni: van olyan publikációja a Hartwik-legendának, amelyben nem szerepel a ,,flagitare” kifejezés – de már elkéstek. Sőt éppen ez az utólagos kozmetikázás tette gyanússá a szememben az ügyet.

,,Summa-summárum” – kellene most mondanom, de hát ami igaz, igaz: nem a végén, hanem a legeslegelején járunk a magyar Szent Koronáról szóló beszélgetésnek. Egyelőre legfeljebb kinagyolni tudtuk a fontosabb témaegységeket, a pontosító kérdések még csak azután következnének, hogy a részletekbe menő vizsgálatok eredményeit is előhívják. Mindezekre azonban terjedelmi, azaz már megint ,,természetesen” anyagi okokból – várnunk kell. Reméljük, nem sokáig.

Írtam Budapesten, a millecentenárium évében.

 

Pap Gábor

---

A szentkorona-eszme időszerűsége

A huszadik század végéhez közeledő napja-
inkban Magyarországon – s többé kevésbé a volt szovjet befolyási övezet minden országában – ellentmondásos szerephez jut az ötven esztendős kommunista politikai-szellemi terror által tudatában, közösséghez tartozásában megzavart, értéknélküli, mert hagyományos értékeit (mint amilyen a hazaszeretet, a családi és vallási közösség megbecsülése, az emberi méltóság, az adott szó és a gerinces magatartás tisztelete, a közösség évszázados hagyományainak elfogadása alapján, a közösségre veszélyes, káros jelenségek ösztönös felismerésére és elhárítására való készség) elveszített tömeg, a választásra jogosultak széles tábora. Szinte a legsúlyosabb a helyzet hazánkban, ahol a közösségi önbecsülés és összetartozás utolsó szálait is sikerült szétzilálni a kommunista időkben, a közösségi bűntudat és alacsonyabbrendűség állandó sugalmazásával.

Ezek a tömegek, ,,mi”-tudat nélküli csoportok ún. primér szükségleteik, megélhetési, táplálkozási vélt érdekeik által vezettetve abszurd és érthetetlen választási eredményeket hoztak létre, hatalomra juttatva évtizedes megnyomorítottságuk okozóit, illetve azok jogutódait. Ezáltal visszafordíthatatlan a káros folyamatok felgyorsulása, a népesség erős fogyása, a nemzeti vagyon kiárusítása, a romló népesség elemi létfeltételeinek, iskolázásának, gyógyításának, munkáltatásának vészes romlása tapasztalható.

Ez a tömeg a megtépázott ismeretei és erkölcsi ítélőképtelensége birtokában igyekszik a legjobb megélhetést, alattvalói létet ígérő pártra szavazni, ezzel a biztos csalódás helyzetét vetítve előre, hiszen a pártállami, ,,gulyáskom-munista” kormányzás lehetetlen, a ,,gulyásra” vágyók kommunizmust kapnak bizonyos kozmetikázott változatban, nem az elosztásban, hanem a stílusban, értékrendben és lelkiségben, mutatis mutandis.

Történik pedig mindez a népszuverenitás Rousseau óta jól ismert elvének jegyében, hogy tudni illik minden hatalom forrása a nép, melynek választása hitelesíti, legitimálja a megválasztottakat. Azt már mindenki tudja, hogy a népet senki nem teheti felelőssé elhibázott döntései miatt, büntetése a rossz döntések kényszerű elviselésére korlátozódik, míg a megválasztottak saját politikai-gazdasági nézeteik szerint, választóiktól teljesen függetlenedve hozzák meg adott esetben tragikus döntéseiket. Nincsen ebben semmi rendkívüli, mert a nép – mióta népképviseleti választások vannak – jól tudja, hogy a választócédula bedobása után az újabb választásig kevés szava lehet. A térség népei hasonlítanak egy hosszú börtönbüntetést letöltött szabadult rabhoz, akinek a szabad élet legelemibb teendői is nagy feladatot jelentenek, aki hozzászokott a központi ébresztéshez, a közös étkezéshez és munkához, a közös sétához és a közös nyugovóra téréshez a központi villanyoltás után. Vajon mennyi időre van szüksége egy ilyen embernek a mindennapi szabad életbe való visszatéréshez? Az bizonyos, hogy hiába dörömbölne a börtönkapun visszafogadásért, a börtön (ad analogiam a kommunista pártállam) képtelen folytatni a rabtartást.

Kérdés, hogy ebben a helyzetben valóban csak a legteljesebb kiszámíthatatlanságot, bizonytalanságot és tönkremenetelt jelentő ,,szabad” élet lehetősége és kényszere van-e a szabadult rab nemzet előtt?

Magyarország kivételesen szerencsés helyzetben van e szerencsétlenségben is azért, mert van egy páratlanul értékes államelmélete, a közjogi-politikai berendezkedésben eligazító, soha hatályon kívül nem helyezett, napjainkban néha-néha felemlegetett Szent Korona-tan.

Had idézzük a kérdés egyik szakértőjét, dr. Kmety Károlyt, aki így jellemzi a Tant:

,,a) A szent korona-féle közjogi rendszer kiindulási tétele az, hogy a szent korona személyiség, a legfőbb, tehát az igazi souverain nemzetszemély, a nemzeti hatalom alanya, vagyis a nemzet önmagát személyesíti meg Szent István koronájában. A szent korona tehát államfogalommá lesz, mely így elválik a szent koronától, mint külső jelképtől s létében is függetlenné lesz attól.

b) A szent korona a magyar nemzet személyesítője, az egész nép a maga nemzeti létében, egybefoglalása a magyar állam összes alkatelemeinek. A szent koronáé, ahhoz tartozik, abba kapcsolódik minden, ami állami tényező, így:

I. A szent koronáé az államterület. A magyar államhoz tartozó országok a ,,szent korona országai”, a szent korona hatalma alá tartoznak. Ma is szokásos, sőt törvényekben is használatos kifejezések ezek: ,,a magyar szent korona országai”, ,,Szent István koronájához tartozó országok.”

II. A magyar állam jogi népessége vagyis a magyar állampolgárok a szent korona népét képezik. A szent korona tagja volt 1848 előtt minden közszabad, vagyis minden nemes (Membra Sacrae regni coronae), mint akik közvetlenül részesedtek az állam életében, a korona hatalma gyakorlásában, míg a nem nemes lakosok a nemesek útján közvetve voltak a szent korona hatalma alatt. Az 1848 évi nagy alkotmányreform következtében, amióta az összes magyar honpolgárok képezik az egységes és megoszthatatlan magyar nemzetet, a szent korona tagságának alapját maga az állampolgári kötelék képezi, az államhatalomnak, a korona hatalmának minden honpolgár egyaránt és közvetlenül alá van rendelve. A nem nemesek a nemesség közszabadsági színvonalára emeltettek.

III. A szent korona az igazi souverain, sem a király, sem az országgyűlés külön önmagukban nem bírják a souverainitás teljességét (csak annak némely vonásait), a valóságos állami felségiség vagy főhatalom, főuralom, a szent korona összes tagjait, vagyis a szent korona egész testét illeti meg. Király és országgyűlés együttesen a szent korona egész testét képezik. (Totum corpus Sacrae regni Coronae, totum Corpus Regni). A királynak, ki részese a souverinitasnak, nem lehet több hatalma, mint a mennyi reá a szent koronából átszállott.

IV. Minden közhatalom a szent koronából ered: az ún. felségjogok a szent korona jogai, sem a királynak, sem a nemeseknek felsőségi jogai (földesuraság) nem patrimonális természetűek, mert valóságos birtokosuk a korona, a kitől azt minden nemzettag származtatta (Jura Sacrae Coronae).

V. A szent korona nemcsak a terület feletti imperium birtokosa, hanem 1848-ig a hazai föld minden talpalatnyi területének főtulajdonosa is volt és az adományrendszer szerint a földbirtok szétosztásának hatalmával bírt. A szent korona hajtotta végre az ősi elvet, mely a honfoglalástól datálódik, hogy amit közös erővel szereztek, abban mindnyájan részesedjenek. Az ún. királyi jog – jus regium – az ország szent koronájának azon joghatóságát képezte, melynél fogva az összes földbirtok feletti nemzet-hatalmat érvényesíté. A királyi adományozás és a koronára visszaháramlás rendszere az ősiséggel együtt, nem más, mint azon fő közjogi tétel következése, hogy a szent korona a hazai földbirtok ura. Minden szabad vagy gyökeres birtok a szent koronától közvetlenül veszi eredetét. ,,Sacra corona radix omnium possessionum.”

1848 óta a szent korona főtulajdon jogára vonatkozó jogtétel, a földtulajdon közjogias alapja erőtlenül az adományrendszer és ősiség eltörlésével.

,,VI. A szent korona a nemzet díszének és méltóságának hordozója; a királyhoz és hazához való hűséget egyképp jelenti a szent korona iránti hűség. A szent korona sérelme a király és nemzet sérelmét képezi, a homály, mely a szent koronára esik, árnyat vet az egész nemzetre.”

(Dr. Kmety Károly: A magyar közjog tankönyve. 6. kiadás, 1926)

Íme egy államelmélet, állameszme, amely az állami főhatalom megosztásáról szól nemzet és államfő között, amely minden hatalom forrásává a hatalmat átruházó magyar nemzetet teszi meg, eredetileg megfelelő biztosítékot, ellenállási jogot adva a hatalmat átruházó nemességnek. A történelmi folyamatot évszázadok elteltével összegező Werbőczy István által 1514-ben összeállított Tripartitum (Hármaskönyv) I. rész 3. cím 6–7. §-a szerint:

,,6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletéből, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és őt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképpen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az ország Szent Koronájának joghatósága alá helyezte és következésképpen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettől fogva Ő tőle ered minden nemesítés és a két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik.

7. §. Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”

(Werbőczy István Hármaskönyve. Magyar Törvénytár 1000–1895. Szerk.: Dr. Márkus Dezső, 59. old.)

Ha mindezekhez hozzátesszük, hogy már Rousseau is lényegtelennek tartotta a királyság és a köztársaság közti megkülönböztetést, ha egy társadalom megfelelt a népfelség követelményeinek, s a királyságot is köztársaságként fogta fel, ahogyan később az 1920-as esztendők parlamenti vitáiban ugyanúgy felvetődött az, hogy a Szent Korona-eszme nem kötődik államformához, amint legutóbb Sándor András ugyancsak mélyenszántóan fejtett ki másokkal egyetértésben, s ha tudjuk, hogy a Corpus Jurisban 1848 óta a ,,nemes” helyére az ország minden polgára lépett, s a Szent Korona-tanát ezek figyelembevételével értelmezzük és elemezzük, akkor sokoldalú alkalmazási és értelmezési lehetőségekkel találkozunk napjainkban, mind a nemzettudat alakításának, mind az alkotmányosság történeti értelmezésének körében. Nem lehet kérdéses, hogy a Szent Korona Tanának leginkább megfelelő államforma a királyság, de az sem vitatható komolyan, hogy a Szent Korona-eszme működésének, érvényesülésének nem nélkülözhetetlen feltétele a királyság.

A történetietlenség igazságtalan vádját vállalva megállapítható, hogy a magyar Szent Korona-eszme megjeleníti a XVIII. századi népfelség elvének egyenrangú, szerves fejlődését kifejező, számos tekintetben tökéletesebb, bár kétségtelenül egy társadalomhoz és Magyarországhoz kötött középkori megfelelőjét.

Milyen előnyöket mutat a Szent Korona-eszme a népfelség elvéhez képest a nemzeti szuverenitásnak, mint a hatalom forrásának a koronaeszme középpontjába állításával, mintegy felváltva a népszuverenitást. Mielőtt erre válaszolnék, világosan kell látnunk, hogy az 1920-as évek jogfolytonossági csatározásaiban és az államfő kérdéséről szóló vitákban megjelent ez a következtetés az 1918–1919-es forradalmak nyomán, teljes joggal, hogy a néppel mindent és mindennek az ellenkezőjét, a magyar történelmi alkotmány elutasítását is meg lehet szavaztatni. Igenám, de a Szent Korona-eszme nem törvény vagy egyszerű jogtétel, amit parlamenti döntéssel hatálytalanítani lehetne, amint nem lehet parlamenti döntés tárgya a sokszázéves történelmi jogfejlődés sem. Ebben az értelemben és összefüggésben helyesen írta Molnár Kálmán, a kor jeles közjogásza 1930-ban:

,,Tisztában kell lennünk azzal, hogy a népfelség elvének s a népszuverenitás tanának nincs gyökere a magyar alkotmányjogban. Hogy a magyar állam szuverenitásának hordozója nem a nép, nem a tömeg, hanem az állami létre szervezett nép, vagyis a nép a maga közhatalmi szervezetében. Egyszóval: a nemzet.

A szuverenitás nem a népé, hanem a nemzeté. Azé a nemzeté, amelyet a szent korona jelképez és képvisel: amely szent koronában az államélet két főtényezőjének: a királynak és az államtagoknak közjogai olvadnak össze felbonthatatlan egységgé. Át kell éreznünk azt, hogy a szuverén jogkört a két főtényező közül egyik se ragadhatja magához ősi alkotmányos jogrendünk szellemének megtagadása nélkül. És ha évszázadoknak szenvedésekben gazdag felemelő küzdelmei meg tudták akadályozni azt, hogy a szent koronában megtestesült nemzetszuverenitás ne alakuljon át a szent korona tagjainak jogát kijátszó fejedelmi szuverenitássá, akkor meg kell találnunk a módját annak is, hogy a szent korona szuverenitását ne engedjük a szent korona fejének törvényes jogát kijátszó népszuverenitássá átvedleni.

A múlttal való kapcsolatot csak úgy állíthatjuk vissza, a jogfolytonosság elszakított fonalát csak úgy kapcsolhatjuk össze, ha távol tartjuk magunktól a magyar államfelfogástól merőben idegen népszuverenitásnak forradalmi eszmekörben született és forradalmi mentalitásból táplálkozó elméletét, s újra felemelkedünk a szent korona tanának, vagyis a nemzetszuverenitásnak arra a magyar horizontjára, amelyről őseink ezer éven át az állami szervezet alapvető kérdéseit áttekintették és megítélték, s amelynek alapján hazánk ezeréves fennállását annyi balszerencse között s oly sok viszály dacára biztosították.”

(Molnár Kálmán: A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége. 1930. Pécs. 41–42. old)

Téved az, aki e sorokban kizárólag a meg sem szűnt királyság helyreállításának, a király jogaiba való visszahelyezésének gondolatát ismerné csak fel, és nem látná a régi magyar hatalommegosztási felfogást, mint az alkotmányosság ismérvét.

Sarkalatos súlyú szavak ezek, mert azt fejezik ki, hogy a hatalom-összevonásnak, még kevésbé önkényuralomnak még a magyar nemzetre hivatkozással sem lehet helye, mert a hatalom megosztott állapotban kell legyen az államfő és a nemzet között. Íme az önkényuralom elutasítása a magyar történeti alkotmányban!

Találóan jegyzi meg a két világháború közötti közjogász, Egyed István a magyar történeti alkotmányosságról:

,,A magyar alkotmány nem egyes emberek, nem egy nemzedék alkotása. A magyar alkotmány sohasem volt és ma sincs egységes szerkezetbe, külön törvénybe foglalva, tételei úgy alakultak ki évszázados fejlődés folyamán. A magyar alkotmány felépítésén egymást követő nemzedékek hosszú sora dolgozott, tételeiben mindig az egyetemes nemzeti meggyőződés érvényesült. Röviden kifejezve: a mi alkotmányunk épp úgy, mint még az angol alkotmány: történeti és nem írott (kartális) alkotmány.

A történeti alkotmányoknak kétségtelenül hátrányuk, hogy tételeik nem lévén egységes szerkezetbe foglalva, nehezebben ismerhetők fel. A történeti alkotmányok tételei nagyrészt nem is törvényhozási úton, hanem formátlanul jöttek létre, csak szokásjogi alapon alakultak ki és nemzedékről nemzedékre szállva szent hagyományként maradtak tiszteletben. De a törvénybe foglalt tételek is különböző időben keletkeztek és el vannak szórva ezeréves törvénytárunk különböző lapjain. E, részben törtvénybe sem foglalt, részben különböző törvényekben szétszórtan jelentkező tételek teszik a magyar alkotmányt. Rendszerbe foglalása nem csekély tudományos feladat, tanulmányozása és megismerése a magyar nemzet politikai történetében való elmélyedést kíván. (Saját kiemelésem Z. Zs)

Ezzel a hátránnyal szemben minden történelmi alkotmány azzal a felmérhetetlen nagy előnnyel rendelkezik, hogy valóban a nemzet közmeggyőződését tükrözi. Mi az alkotmányunkat nem kaptuk, nem másoltuk, azt egyáltalában nem készítették; úgy nőtt az ki a nemzeti lélekből természetes fejlemény gyanánt, mint a nemzeti kultúra legnagyobb szabású alkotása. Az ilyen történeti alkotmányra illik igazán, hogy az a nemzet saját életformája; mindenben megfelel a nemzet egyéniségének, lelki világának. Az ilyen alkotmány nagy hagyományok hordozója és egyúttal a jövő fejlődés útja.

Utóbbi időkben bizonyos körökben lehetett hallani azt az érvelést, hogy az alkotmány tisztelete nem lehet végcél, hogy az alkotmány csak formaság, amelyet – ha a nemzet érdeke úgy kívánja – félre szabad és kell tolni és más alkotmánnyal, más rendszerrel pótolni. Ez a tetszetősnek látszó érvelés talán megállhatja a helyét oly államokban, amelyekben az alkotmány csak kölcsönzött keret, tudományos elgondolás eredménye, tehát mesterséges alkotás, amelyekben tehát az alkotmány nincs hozzánőve a nemzeti lélekhez. A magyar alkotmány azonban nem olyan ruha, amelyet könnyen lehetne váltani; ez az alkotmány nemzeti egyéniségünknek megtestesülése. Ha helyesen mondja a költő, hogy ,,szívet cseréljen az, aki hazát cserél”, – nemzetünknek nemcsak szívet, de jellemet is kellene cserélnie ahhoz, hogy egy újonnan készített alkotmány keretei közé illeszkedjék. Mert ehhez a nemzethez ez az alkotmány, ez az életforma tartozik hozzá, épp úgy, mint a magyar nyelv, s a magyar nemzeti kultúra sok más megnyilatkozása.

Ki tudná megmondani, hogy Franciaországban az ancien regime, a gyorsan változó forradalmi alkotmányok, Napoleon állama, az egymást váltogató királysági és köztársasági alkotmányok közül melyik volt az igazi francia alkotmány? Ki tudná megmondani, hogy a német nemzethez a császári, a weimari vagy a mai tekintélyi állam alkotmánya illik-e inkább? Az azonban kétségtelen, hogy a magyar alkotmány épp úgy egy nemzet sajátja, mint az angol vagy az amerikai alkotmány. A mai alkotmányunk nemcsak a magyar állam alkotmánya, de jellegében is teljesen magyar alkotmány...

A világáramlatok hatása alól a magyar alkotmány sem zárkózhatott el; de idegen eszmékért az ősi intézményeket soha fel nem áldozta. A szükségesnek talált reformokat beépítette alkotmányába és ezzel az alkotmányt tovább fejlesztette. Így lett az 1848. évi nagy reform is csak állomás a magyar alkotmánytörténelem útján, de nem új alkotmány. A mai átmeneti helyzetet szabályozó közjogi törvény: az 1920:I törvénycikk is az ősi alkotmány alapján áll. Amikor az évekig tartó világháború nagy megpróbáltatásai után Európa-szerte valósággal dühöngött az alkotmányozás láza, s gomba módra keletkeztek új alkotmányok nemcsak a legyőzött, de a semleges, sőt győztes államokban is, a kicsiny, megtépett Magyarország – szinte leküzdhetetlennek látszó nehézségek között is – az ősi alkotmányossághoz való visszatérésben jelölte meg a közjogi kibontakozás útját...

A történeti alkotmány reformtörvényét az idők folyamán a nemzeti közmeggyőződés illeszti be az alkotmány többi rendelkezései közé és azokkal egységes szelleművé teszi; a hozzáépítés rövidesen szerves alkatrész lesz, mint ahogy egységes képet kap a dóm, amelyen egy szellemtől áthatottan nemzedékek dolgoztak.

A történeti alkotmány nemzetét ugyanis hagyományos szellem hatja át. Ez a hagyományos szellem ragaszkodást diktál az ősi intézményekhez és a reformok bekapcsolását a történeti fejlődésbe. A történeti alkotmányt csak tovább lehet építeni, de sohasem szabad lerombolni. Lerombolni annyi lenne, mint megtagadni dicső múltunkat és gyökértelen új életet kezdeni; vajon ezt az üres fényűzést megengedhetnénk-e magunknak?

A történelmi alkotmány nemzetét és így a magyar nemzetet is alkotmányhűség tünteti ki. Hű a magyar nemzet az alkotmányhoz, mert abban önmagát látja teljesedésbe menve. Ragaszkodik, de nem az alkotmány betűihez, hanem annak a szelleméhez, s századokon át felhalmozódott erkölcsi értékekhez. Mert a magyar nemzetet mindig különleges jogi érzék jellemezte: katona- és politikus-nemzet volt. Míg karddal védte függetlenségét, a jog fegyverével védte szabad alkotmányát, s mély politikai bölcsességgel dolgozott annak belső kiépítésén és továbbfejlesztésén. Halmozta az alkotmány biztosítékait, hogy az évszázados küzdelemmel kivívott és fenntartott alkotmányosság ne eshessék könnyű áldozatul abszolutisztikus törekvéseknek. S ezeket a biztosítékokat most magunk dobjuk lomtárba, önként legyünk hűtlenek az ősi intézményekhez?...

Az alkotmányhoz való hűség biztosítja az alkotmány folytonosságát, azaz a jogfolytonosságot. Ez azt jelenti, hogy az alkotmány módosítására csak törvényes, azaz alkotmányos eszközökkel szabad törekedni. Tehát mindenkinek a jelenlegi alkotmány alapján kell állani mindaddig, amíg annak módosítása törvényes úton meg nem történt. Forradalmi eszközök igénybevétele épp úgy veszélyes, mint puccs-szerű kísérlet. Ilyenek csak akadályozhatják az alkotmány érvényesülését, de meg nem szüntethetik érvényét. A jogfolytonosságot előbb helyre kell állítani és a jogfejlődést ott kell folytatni, ahol az annak idején megszakadt. Így 1867-ben sikerült az uralkodó hosszas ellenállásával szemben kivívni az 1848-es alapra való helyezkedést.

A jogfolytonosság azonban nemcsak alaki, hanem anyagi fogalom is. Nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út mellőzésével, azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a meglévő intézményekben kell gyökerezniük, az alkotmányfejlődés irányával számolniuk, alkotmányos berendezésünk összhangját fenntartaniuk. A magyar nemzetben rendkívül nagy ragaszkodás van ősi intézményeihez: a királysághoz, az országgyűlési rendszerhez, a megyei önkormányzathoz. Sokszor térünk vissza már elhagyott gondolathoz: így a vármegyék megszűnt követküldési jogát a főrendiház újjászervezésénél értékesítettük, a felsőház ősi egyenrangúságát legújabban állítottuk vissza, a nádori intézmény felújításának kérdése pedig a politikai és tudományos irodalomban állandóan visszatér. Az államfői hatalom gyakorlásának jelenlegi szabályozásánál is Hunyadi János kormányzósága szolgált mintául.

Vajon nem lehetünk-e boldogok, hogy alkotmánytörténelmünk a legnehezebb helyzetekben is biztos útmutatást tud adni. Ez a történelmi szellem a legbiztosabb vezér, a múlt megtagadása pedig a legbiztosabb jele a hanyatlásnak.”

(Egyed István: Az ezeréves magyar alkotmány. 1939. Budapest. 246-250. old)

A mi történeti alkotmányunk és alkotmányozásunk a magyar törvénytár részletes tanulmányozását és elemzését, a joganyag rendszerezését, hatályos és hatályon kívül helyezett szövegeinek pontos megállapítását és a történelmi joganyagot felhasználó sarkalatos törvények megalkotását, de semmiképpen nem az állandó változtatásoknak kitett alkotmánylevél elfogadását jelenti. A magyar alkotmányosság helyes felfogása szerint jelszavunk az legyen: Vissza a történelmi magyar alkotmányossághoz és alkotmányhoz egy népszavazással megerősített alkotmányreform-törvény és sarkalatos törvények útján.

A Szent Korona-tagság értelmében vett magyar nemzet mindezek fényében szerves összhangban kell hogy alakítsa jogintézményeit egyfelől a történeti magyar alkotmányossággal, másfelől a kor és életviszonyai által megkövetelt feltételekkel. Ez a közjogi magatartás mértéktartó, de bátor közjogi munkálkodást kíván az alapvető közjogi értékek, mint a hatalommegosztás, hatalom átruházás, jogfolytonosság, a nemzeti érdek elsőbbsége – amit régebben a ,,nemzeti függetlenség” fejezett ki – tisztelete alapján.

Melyek tehát a történelmi alkotmány szerint értelmezett magyar nemzeti szuverenitás előnyei a népszuverenitáshoz képest?

Előnye, hogy nem rombolja le a hagyományos értékeket, társadalom- és államszervezési tapasztalatokat, a történelmi államalkotó és szervező tényezők, osztályok ismereteit, közjogi vívmányait összhangba hozza a XIX–XX. századi politikai-közjogi vívmányokkal, a polgári tulajdonnal és a szabadságjogokkal. Előnye, hogy az általa hordozott közösségi szabadságeszményt, amely más társadalmi osztályok irányában kiváltságok (mint nemesi előjogok) formájában jelenhet meg, megfelelő történelmi helyzetben képes általánossá tenni az egész társadalomra való jogkiterjesztés formájában. Előnye, hogy lehetővé teszi a népszuverenitás bizonyos történelmi helyzetekben – mint a XIX. századi polgári átalakulás – veszélyes, mert értékromboló elméletének és gyakorlatának meghaladását. Ennek igénye, a tömeg legitimáló hatásának és minden jó tőle való származtatásának kételyekkel való szemlélete korunkban megjelenik olyan világhírű történetfilozófusnál, mint az angol Toynbee, vagy olyan közismert és tisztelt írónál, mint az orosz Szolzsenyicin. Hasonló eredményre vezetnek már a század elején a politikatudomány klasszikusának tekintett Max Weber fejtegetései egy szűk politikai vezetőréteg uralkodásáról, a ,,kis szám” törvényéről.

Gondoljunk a XVIII–XIX. század francia alkotmányainak sorára és Franciaország vérzivataros forradalmaira, vagy akár a XX. század utolsó évtizedének ,,rendszerváltó”, de inkább csak változtató országgyűlési választásaira hazánkban. Ezekből láthatjuk, hogy mire képes a tudatlan, primitív testi szükségletei, vélt jóléti érdekei szerint cselekvő, értéknélküliségben szenvedő, vallástalan, istentelen értelmiség és politikus (politika) ellenes tömeg. E tömeget kell állammá szervezett magyar nemzetté emelni a Szent Korona-eszme jegyében, mintegy példát adva a népszuverenitás régi, nemes, számos hibától mentes változatára, amely éppen eredetiségére és történetileg szerves mivoltára tekintettel joggal és okkal különböztetendő meg a francia forradalom tanításától, a forradalmi rombolás eszményétől a konzervatív demokrácia eszméjeként.

Ez csak úgy lehetséges, hogy határozott nemzeti értékrendszerrel és programmal bíró politikai pártok szövetsége nyeri meg a választásokat 1998-ban.

Ennek a pártérdekeket a nemzeti összefogás érdekeivel egyeztető eljárási mód felel meg. Eszerint a nemzeti elvű pártoknak félre kell tenniük minden személyi és programbeli ellentétüket, és közös választási fellépésre kell vállalkozniuk. Hogyan lehetséges ez akkor, amikor egy választási szövetség egészét porba ránthatja a szövetség bármelyik tagja, aki nem éri el a leadott szavazatok 5 %-át?

Éppen a Szent Korona-eszme feltétlen érvényesülést igénylő parancsára közös választási pártban kell nyílt színre lépniük a nemzeti pártoknak a ,,szociálliberális”-nak nevezett önkényuralmi, nemzetidegen erők eltávolításának és egy gyökeres gazdasági és szociálpolitikai fordulatnak az ígéretével. A választási párt képviselői listáit és egyéni képviselői helyeit egy közös megállapodás alapján tartott közvéleménykutatás számszerű arányait figyelembe véve kell kialakítani. Mivel egy ilyen párt két-háromszoros szavazatmennyiségre számíthat, mintha külön-külön kapott szavazatait összeadná, a korábbi megméretés semmilyen mandátumveszteséggel nem járhat.

Ez a módja annak, hogy a Szent Korona-eszmét mozgásba, működésbe hozhassa egy nemzeti tömörülés. Az így megszólított korona-eszme mozgósítani fogja a Szent Korona tagjait, egészséges kölcsönhatást hozva létre Szent Korona-tan és nemzet, történelmi alkotmány és országépítő munkálkodások között. Csak így lehetséges hosszútávú céljaink intézményes megalapozása a népesség és gazdaság növekedésnek indításától a minden magyarnak első vagy második kamarai országgyűlési képviseletet és választójogot nyújtó történelmi alkotmányreformig.

Ez a Szent Korona Eszméjének huszadik századvégi üzenete, értelme, jelentése és hivatása.

Zétényi Zsolt

---

NEMZETKORONÁZÁST
a
SZENT KORONÁVAL!

MINDENKINEK
újra és mindenkorra egy és ugyanazon szabadságot!
SENKINEK
soha többé semmiféle egyeduralmat!

MINDENÜTT
tisztességet, rendet, biztonságot!
SEHOL
garázdálkodást, kiszolgáltatottságot, nyomort!

 

MINDENBEN
felelősséget, előrelátást, következetességet!
SEMMIBEN
visszaélést, szipolyozást, kisemmizést!

KORONÁS NEMZETET!

---

„AZ IGAZSÁGTALANSÁG MINDENKIT SÚJT, AKÁR HASZONÉLVEZI, AKÁR SZENVEDI”

A SZENTKORONA NEMZETPOLITIKA

ELEMZŐ KÖVETKEZTETÉSEI

1. A történelmi anyaország csonkítatlan, szellemi birtokbavétele

Kérdés: A ,,történelmi ország” és a ,,szellemi birtokbavétel” nem kavarja-e fel a ,,revízió” vádjával jelenleg is hangoskodókat?

Válasz: Bizonyára felkavarodnak ezek az indulatok. Azonban

I.) a ,,lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének lenni” kitétel és Trianon nemzeti katasztrófaként való felfogása és emlegetése már 1990-ben felszította a nemtelen indulatokat;

II.) az igazság a történelmi országra vonatkozóan kétségbevonhatatlan, mint ahogy az is, hogy 1868 óta tételes törvény – azelőtt a befogadás és háborítatlanság szokásjoga – tette minden nemzetiségű lakosa közös hazájává ezt az országot, amelyet egyetlen nem magyar nemzetiségű néprésze sem az akkori vagy jelenlegi bármely elfogadott önrendelkezési akaratnyilvánítások valamelyikével kinyilvánított szándéka szerint hagyott el;

III.) a magyarság is és minden más, földrajzilag a történelmi határok között, államjogilag a Szent Korona tagjaként annak szabadságában és méltóságában osztozva együtt élő minden térségbeli honos nemzet magáénak kell tudja és vallja ezt a történelmi országot, függetlenül a mai határoktól, amelyek az utóbbi 80 esztendő világpolitikai szörnyszüleményei;

IV.) az igazságtalanság mindenkit sújt, akár haszonélvezi, akár szenvedi, de természetesen a tévhitük, vagy inkább önös, sőt ön- és közpusztító, talmi érdekeik szerint viselkedő haszonélvezők sérelmezik az emlegetését, ami érthető, de nem elfogadható és még kevésbé mértékadó szempont;

V.) a ,,történelmi” és ,,szellemi” jelzők minden jószándékú magyar és nem magyar számára egyértelműek kell legyenek, de éppen azt nagyon is szükséges tudatosítania az Ország területén ma osztozó utódállamok népeinek, hogy a mai abszurd állapot természetellenes, és mint ilyen okvetlenül megoldandó és megoldható!

2. Határokon belül és kívül élő teljes magyar nemzet

Kérdés: Értelmezhető-e a ,,teljes nemzet” fogalmának hangsúlyos bevezetése magyar állampolitikai szempontból?

Válasz: A magyar, mint a XX. századi Európában példa nélküli társadalmi és politikai katasztrófa sújtotta európai nemzet számára az összetartozás és az ebből fakadó összetartás élesztése és ápolása alapvető emberi és politikai jog! Ezért

I. a magyar kormánypolitika súlyponti feladata kell legyen a gyakorlati, nemzetpolitikai jogértelmezés és a megfelelő alkalmazások kimunkálása ugyanúgy, mint ahogy a nyugat-németországi össznémet ügyekben a németek megtalálták és alkalmazták a leggyakorlatiasabb módozatokat, amit világháborút indító nép létükre sem vett tőlük soha senki rossznéven, bár természetesen ,,revansizmus” volt ellenük is a vád;

II. az őshonos, történelmi anyaországbeli magyarság és a kiszakadt, kitelepült vagy kimenekült néprészhez tartozók részére biztosítani kell önazonosságuk megtartásának minden lehetséges nemzeti és nemzetközi politikai és államjogi feltételét.

3. A Szent Korona országainak érdekei

Kérdés: Szabad-e, lehetséges-e gyakorlati politikai jelentőségre emelni a ,,Szent Korona” szimbólumot minden vitathatatlan szellemi-történelmi jelentősége és a néplélekben gyökerező tisztelendősége ellenére?

Válasz: A Korona, mint kegytárgy és a Szent Korona mint intézmény és mint ilyen politikai integritás-szimbólum, minden összetartozásuk mellett és ellenére más kategóriát képviselnek. A politikai integritás – Hungaria semper libera – ezer esztendőn át politikai axióma, és mint ilyen alapintézmény volt, amin az sem változtathatott, hogyha történetesen 150 évig három részre szakadt ország vagy bármiféle más ,,idegen uralom” volt, vagy 80 éve ,,Trianon” van, mint pillanatnyi politikai ,,realitás”. A királyt ennek következtében nem a származása, hanem kizárólag a megkoronázása, tehát az ,,ország”-gal való összekapcsolása hozhatta uralkodási-országlási pozícióba! A választás és ezáltal a mindenkori választók ,,népfelség”-ének ilyen ezeréves és mai fogalmak szerint is gyökerében demokratikus hagyománya mellett a Szent Korona, mint intézmény egyedülállóan közös történelmi alkotása és emiatt közös kincse az általa képviselt-összekapcsolt népeknek és az évezredes életterüket képező területek politikai összetartozásának valóságos, tárgyi kifejezése! Ezért

I.) a korokon és nemzedékeken át és felett, közmegegyezéssel uralkodó igazságok rangsorában közjogi-nemzetpolitikai értelemben mindmáig változatlan érvényű, ezért a legfelső rendű a Szent Korona igazsága, amelyet semmiféle újabb kori, magyar vagy nem magyar parlament, sem más népképviseleti, vagy más közhatalmi intézmény térségünkben vagy nemzetközi szinten soha nem hatálytalanított, és amelynek ezért az alapjelentése ma is a többnemzetiségű, de mégis egységes, történelmi ,,örök” Ország, mint alapintézmény;

II.) térségünkben a Szent Korona, mint intézmény közjogilag ugyanolyan alapadottsága és egyben pillére is minden jövőképes államiságnak, mint volt ezer esztendőn át, és mint amilyen maga a minden változatosságában is egységes Kárpátok övezte földrajzi tér, és ezáltal tárgyi és közjogi-politikai alapja térségünk Európában példa nélküli geopolitikai egységpotenciájának!

III.) a Kárpát-medence népeinek ma közös feladata és kötelessége a Szent Korona Intézmény fenntartása évezredes rangjához, valódi jelentőségéhez méltóan, és következetes alkalmazása a mai, katasztrofálisan rendezetlen viszonyok gyökeres rendbetételéhez a következő évezredre!

4. Államalkotó szerep

Kérdés: A magyarság ,,államalkotó” szerepéről nem anakronizmus-e mai vonatkozásban beszélni, nem élezi-e ki az ilyen felvetés a viszonyt a trianoni utódállamokkal?

Válasz: A Trianonnal szétdarabolt ezeréves állam helyreállításának kérdését bizonyos értelemben okkal lehet ,,államalkotás”-nak minősíteni. A párhuzam azért is szembetűnő, mert sem tíz évszázada nem volt, most sincs szó semmiféle területhódításról, vagy valamiféle erőszakról, ami mindig csak kérészéletű eredményeket szülhet, viszont nagyon is szó van erkölcsökről, ésszerűségről, szervezésről, intézményesítésről, jogalkotásról és tartós eredményt ígérő mindenféle alkotó munkáról. Ebben az ,,államalkotó” munkában nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem tehetség és valós érdemek alapján kell és lehet részt kapnia vagy vállalnia mindenkinek, akinek érdeke a valódi eredmény, ami nem más, mint a Kárpát Medence ismét egymásra talált történelmi nemzeteinek újjá teremtett, erős, egységes állama! Ezért

I. a történelmi Örök Ország újraalkotása nem privilégium, nem a kirekesztő kiváltsága egyetlen itt élő társnemzetnek sem, hanem ellenkezőleg; a feladat egyformán munkára hívja rajtunk kívül mind a tíz – sőt a térképen látható mind a tizenkettő – ,,szomszéd” és érintett országot és népet, vagyis az egész közép-kelet európai régiót;

II.) a nemes vetélkedésnek természetesen helye van, szabad túltenni egymáson az ilyen irányú buzgalomban, sőt magyar részről mindenki szívesen látná a ,,többiek” előretörését, tehát azt, ha nem mi volnánk ennek az új országalapításnak az éllovasai;

III.) arra az álláspontra nyilvánvalóan nem helyezkedhetünk, hogy bárkire is, bármilyen oknál fogva – legkevésbé a rosszul felfogott ,,politikum”, vagy a ,,ki tudja mit szólnak hozzá” jelszóval – várjunk, mert a leghatározottabb és azonnali irányvétel, a feladat állampolitika rangjára emelése az ügy szempontjából a mai világhelyzetben létkérdés!

5. Nemzeti érdek – a változékony pártérdekektől hangsúlyosan megkülönböztetve

Kérdés: Választási küzdelemben miért emlegetne bármely párt ,,változékony pártérdek”-et, vagy mennyire hiteles pártfeletti nemzeti érdekről beszélnie vagy ilyet képviselnie?

Válasz: Magától értetődően léteznek pártfeletti, össznemzeti érdekek, amint az kivétel nélkül minden érett demokrácia politikai életmegnyilvánulásaiban lépten-nyomon tapasztalható, sőt magától értetődő! Éppen választások idején szokott döntő szerepe lenni annak, hogy valamely párt mennyire tudja kitapintani az ,,össznemzeti”, tehát voltaképpen pártfeletti érdeket, ami az igazi hazafiság alapja minden időkben. Kivételes esetektől eltekintve, a nem párttag választó – tehát a mindenkori abszolút többség! – a legkevésbé az egyes pártokra, mint inkább arra érzékeny és kíváncsi, hogy az egyes politikai színekben ,,páváskodó” – a mai demokráciákban sajnos elvárt, sokszor ízléstelen magamutogatásra kényszerülő – pártok mit tudnak kifejezni a ,,mindenki” nyelvén mindenkinek, tehát mennyire tudják, vagy reménybelileg tudhatják majd önmagukat felülmúlni! Ezért

I.) a ,,pártfeletti nemzeti érdek” kulcsfontosságú téma a pártok választási eredményessége szempontjából, ami az 1998-as választásoknak is alapkérdése kell legyen;

II.) a ,,pártfeletti” témakörök felismerése és határozott, céltudatos felvetése nemcsak jó értelemben vett figyelemfelkeltést szolgál, hanem szilárdan megalapozza az igazi politikai szövetségesek keresését és helyes kiválasztását, ami szintén döntő tényezője a jövő évi választási eredményességnek;

III.) a ,,tisztességre alapozott jólét”, amelynek mai társadalmunkban ugyanúgy mint a múltban egyetlen szilárd biztosítéka a Szent Korona feltámadása, mint nemzeti célkitűzés és mint alapvető és közérthető nemzetpolitikai vezérelv a hiteles nemzeti erők 1998-as választási kampányának alapgondolatául kínálkozik!

6. Közös érdekű szomszédok

Kérdés: Hogyan lehet közös érdekű az a szomszédság, amely Trianonnak köszönheti a jelenlegi államiságát, és ezáltal kedvezményezettje a magyarság legnagyobb sérelmének?

Válasz: A Trianon miatt létrejött jelenleg fennálló ,,magyarellenes” politikai állapotok szükségszerűen szembefordítanak bennünket a szomszédság jelentős részével. Ebben a magyarság tiszta lelkiismeretű szenvedő fél, akivel egyre inkább a ,,világ” is rokonszenvezik, ezért igyekeztek görcsösen a többi érintettek rossz lelkiismerettől űzve ún. alapszerződésekkel a mai magyar állam által is szentesíttetni Trianont. Ebben – sok okból teljesen tévesen – a dolog méregfogának az egyetlen kihúzási lehetőségét érezték. Tény az is, hogy a magyar állam revíziós követeléssel mégoly korlátozott, vagy ésszerű mértékben sem állt elő, sőt alapszerződéseket kötött, azonban mindezek ellenére sem lehet még felszínes javulásról sem beszélni, nemhogy valamiféle áldásos fordulatról.

Az egymásközti, tárgyilag ellenséges viszonyok azonban lényegesen különböznek, és ezért különválasztandók a Kárpát Medence térségének a közeli és távoli térségekhez fűződő gazdasági és politikai viszonyaitól és érdekeitől, amelyekben azonnal szembetűnnek az alapvető érdekazonosságok! Ezért

I.) a magyar nemzetpolitika már a mai helyzetben is reálisan tekintheti közös érdekűnek a szomszéd országokat, amennyiben a történelmi Országot, mint térséget tartja szem előtt, függetlenül attól, hogy ezen belül jelenleg milyen – esetenként ütköző – részérdekek működnek;

II.) a történelmi dimenzióban gondolkodó és cselekvő nemzetpolitika éppen azáltal meggyőző eszköze az alapvető kölcsönös érdek tudatosításának az egymásközti viszonyok visszarendezésében, hogy a térségi érdekeink és a világhoz fűződő kapcsolataink kizárólag a történelemben kikovácsolódott együttesünk újraélesztése esetén képviselhetők és fordíthatók valamennyiünk közös javára és hasznára, csatlakozhatunk egyenrangú félként az euro-atlanti közösséghez, vagy bővíthetjük hatalmas tömbként a jelenlegi semlegesek körét;

III.) a térségünket javarészt kitöltő történelmi, közös és éppen ezért Örök Ország kínálja az egyedül igazságos, és ezért minden érdekeltnek elfogadható megoldást a ma egymás ellen fordító, mesterségesen szított, de annál fájdalmasabb, minden érintettet kínzó és nemzetközileg lejárató, ,,nemzetiségi” konfliktusnak!

7. A Szent Korona országai és népei most kerültek ismét abba a helyzetbe, hogy sorsközösségüket számba vehessék

Kérdés: Hogyan vállalhatná a ,,szentkorona” politikai koncepciót az elcsatolt magyarság, nem jelentene-e felesleges többlettehertételt az időszerű és minden erővel támogatandó autonómia-küzdelemben?

Válasz: A ,,Szentkorona” éppen az ezeréves tradícióban gyökerező ,,szentség” okán, mint alapvető kárpát-medencei közjogi adottság, közvetlenül semmiképpen sem tekinthető pártpolitikai vagy napipolitikai kérdésnek. Ez a koncepció a történelmi Ország Alkotmánya, – a ,,MI ALKOTMÁNYUNK” – alappillére, ahogy Egyed István professzor, a neves jogtudós 1943-ban e címen kiadott összefoglaló művében 11 évszázad írott és íratlan magyar közjogi felfogásával azonosan bemutatta. Az 1222-ben írásba foglalt Aranybullánk, a megszámlálhatatlan nemzedékek országépítő és fenntartó szokásainak és törvényeinek összessége, a mindenkori szokásjog és a tételes törvények együttese és szerves egysége nem mai találmány és még kevésbé veszthette el érvényét, mert azt nem ,,bevezették” egykor, hanem élték és ezáltal folyamatosan alkották, formálták és töretlenül hagyományozták az egymást követő nemzedékek.. A ,,többnyelvű és többszokású” népelemeknek egyformán otthont és hazát nyújtás intézményes képessége és tényleges megvalósítása történelmi tény. Ezt látnunk és láttatnunk kell! Fel kell mutatnunk, hogy a magyarság főszereplésével elvitathatatlan, és mai mércékkel is világraszóló politikai-kulturális csúcsteljesítmény valósult meg a Kárpát Medence történelmében. Ez a társadalmi-kulturális mű – amelynek a hagyomány megszentelte szimbóluma a Szent Korona – tette a Kárpát Medencét, mint természet adta okokból egységes térséget politikai egységgé, azaz országgá, és az Ország nemzetközösségének polgárává, vagyis népből nemzetté, nemre, nemzetiségre, nyelvre, szokásra, felekezetre tekintet nélkül a térség minden rendű és rangú és nemzetiségű honosait minden korszakban, közjogilag 1868-tól! Ezért

I.) az 1100 éves történelmi közjogi hagyománynak, a történeti – állampolitikai, és nem nemzetiségi értelemben véve ,,MAGYAR” – alkotmány köteles érvényre juttatásának legfőbb – de korántsem kizárólagos – letéteményese a jelenlegi körülmények között szükségszerűen a magyar állam maradt, amely ezirányú kötelezettségét sem el nem hanyagolhatja, sem senkire át nem háríthatja;

II.) a jelenkori magyar állam- és nemzetpolitika lehetőségei és feladatai szorosan és kötelességszerűen összehangolandók, de nem azonosak a jelenleg idegen állami környezetben élni kénytelen magyarság politikai lehetőségeivel és ebből eredő feladataival;

III.) a környező államokbeli magyarság jogos és minden módon támogatandó autonómia törekvésének legfőbb akadályát, az őket bekebelező államoknak – sajátos, de valós lelki kényszerből eredő – a magyarsággal szemben érzett fenyegetettségi rögeszméjét rábeszéléssel vagy meggyőzéssel, még kevésbé erőhatalommal bizonyosan nem lehet eloszlatni. Még annál is kevésbé az önkormányzatra törekvésnek az elárulásával vagy cserbenhagyásával bármiféle, a mai körülmények között szükségszerűen hamis államközi ,,barátság” ellenében! Őszinte béketörekvés minden érintett fél részéről csak az ezredéves történelmi múlt ésszerű és harmonikus feltámasztására törekedhet, mert egyedül és kizárólag ez teremthet ismét és végleg megbonthatatlan egyetértést, az ebből fakadó békét és virágzást kivétel nélkül minden érintett térségbeli nemzet és állam, ezáltal pedig egész Európa és a nagyvilág számára!

8. Jelenlegi elszakítottságunk számukra legalább olyan hátrányos, ha nem hátrányosabb, mint nekünk

Kérdés: A köztudat úgy tartja, hogy a magyarországi nemzetiségek legfőbb törekvése volt az elszakadás, amit végül az első világháborút követő világpolitikai helyzet monarchiaellenességét kihasználva sikerült elérniük. Még sokkal többet is elnyertek területben és az ehhez kapcsolódó – mai kifejezéssel – ,,faji tisztogatásban” vagyis erőszakos magyartalanításban, mint gondolták. Minden akadály – látszólag – elhárult az ún. ,,nemzeti önállóság” útjából. Miért lenne mindez hátrányos számukra, amikor manapság is egyik legfőbb, feltétlenül méltányolandó politikai értéknek számít a nemzeti önállóság?

Válasz: A nemzetiségi érdekek és a magyarországi közérdek összeütközésének, az országlakosok közötti ilyen különbségtételnek a középkori magyar állam életében semmi nyoma sincs, annak ellenére, hogy előfordultak számottevő méretű idegentelepítések, amelyek adott esetben sértették a helyi honos magyar népességet, mint pl. a tatárjárás előtti besenyő és kun telepítés esetében. A helyi ütközéseket az állampolitika mindig megoldani törekedett, méghozzá számottevő sikerrel, erőszak nélküli eszközökkel. A későbbi háborús elnéptelenedések utáni tömeges betelepítések sem eredményeztek sem népközi méretű konfliktusokat, sem az állampolitika részrehajlását. Ez utóbbira a Habsburg-korszak hazai reformkori időszakában lehet kezdeményeket felismerni, amikor az ,,oszd meg és uralkodj” típusú hatalompolitika kezdett előtérbe kerülni. Jellasics horvát bán támadása a 48-as magyar ügy ellen ennek az akkori megosztó politikának a terméke, de mégis epizodikus jelentőségű, és sohasem homályosította el olyan elődei érdemeit és hazafiságukat, mint a szigetvári hős horvát bán Zrínyi Miklósé vagy a költő Zrínyié, és a példákat hosszan lehetne sorolni valamennyi nemzetiség köréből. A korábbi századokbeli zavartalan együttélés, ami kimondottan magyarországi jellegzetesség a többi korabeli európai ország konfliktusaival szemben, az előzményeket jellemzi. Az újabbkori tényhelyzetet a jelenben bevezetett közakarat-nyilvánítási módszerekkel lehetne csupán hitelesen minősíteni. Tény azonban, hogy a trianoni országdarabolást semmiféle népakarat nyilvánítás sem nem előzte meg, sem nem szentesítette. Az utódállamokbeli politikai demokrácia vagy bármely önálló államberendezkedés kizárólag az új, el – helyesebben – szétszakított állapot adottságából indult ki. Az ,,eszi, nem eszi, nem kap mást” állapot azonban mégis lelepleződött a híres soproni népszavazáskor, amikor a németajkú többség magyarországi akart maradni, vagy a legújabbkori, méltatlanul alábecsült kárpát-ukrajnai esetben, amikor a hatvanévnyi csehszlovák, majd szovjet-korszak alkonyán első ízben megengedett népszavazás az eredeti magyar nevét adta vissza Bereg-szásznak a magyarajkú népesség számarányát jóval meghaladó szavazataránnyal.

A tárgyilagos szemlélet esetén szembeszökő fenti körülmények egyértelműen jelzik, hogy a mai helyzet semmiképpen sem valamiféle ,,népakaratnak” a kifejeződése, hanem ehelyett csupán nemzetiséginek álcázott, valójában obskurus politikai, sokszor személyes, szűklátókörű hatalmi ambíciók szüleménye, amelyek csupán egy mára meghaladott nemzetközi politikai erőjáték ügyeskedő kihasználásával tudtak érvényre jutni. Ezt a következtetést a közös történelem feledett vagy feledtetett tényein kívül a különélés elmúlt hetedfél évtizedének és a legújabb kornak a tényei még erősebben alátámasztják. Csak a fontosabbak ezek közül:

I.) Az ún. utódállamokban kialakult viszonyok nemcsak az odacsatolt-odaszorult magyar ,,kisebbség”, hanem az új nemzetállami többség részére sem bizonyultak tartósnak. A társadalmi-politikai-szociális feszültségek nemcsak hogy nem oldódtak meg, hanem újabbak keletkeztek, végül mindez az utódállamok politikai felbomlásához, azok további részekre tagolódásához vezetett.

II.) A Kárpát Medence térsége a legújabbkori szétdaraboltsága korszakának legnagyobb részét az idegen szovjet hatalomnak alávetettségben élte át. A térség független és önálló múltja mégis a felszínre tört a magyar 56-os forradalomban, megrendítve és végül is visszavonhatatlanul aláásva a szovjet rendszer egész világépítményét. A megtorlás ellenére bekövetkezett változások, a szociális életminőség javulása, az egész ún. ,,gulyáskommunizmus” azonban nem terjedt túl a mostani országhatárokon, az utódállamok népei kimaradtak belőle. Számottevő részein ennek a térségnek polgárháborúba torkolltak a megoldatlanul maradt feszültségek, világméretű bonyodalmakat, az érintett népeknek súlyos veszteségeket okozva. Mindennek egyenes következményeként a külső nagyhatalmi elnyomás elmúltával sem tudott egyensúly teremni, sőt további konfliktusok éledtek.

III.) A kilátásokat illetően az ún. utódállamok és mai utódaik gazdasági-politikai-katonai EU-NATO tagságának felkapottá vált ügye álkérdés. A társas, vagy alárendelt viszony, tehát az európai-atlanti közöséggel létrejövő kapcsolat valódi minősége ennél sokkal fontosabb. A fő kérdés az, hogy a Kárpát Medence térség geopolitikai, geoekonómiai potenciáit, a hagyományos kiegyensúlyozó szerepet és 1000 km-es körzetben egy 200 milliós felvevőpiac központjának szerepét a térség jelenlegi szétdaraboltsága miatt sem egyetlen szomszédállam, mint utódképződmény, sem a jelenlegi Magyarország nem képes a jelenlegi elkülönültségben érvényre juttatni. A jelenlegi természet- és történelemellenesen szétdarabolt állapotban a kívánatosnak álcázott bármiféle csatlakozás okszerűen újraéledő világpolitikai alávetettség fenyegetését hordozza, amelyben a forgalomban lévő homályos, ellentmondásos, esetleges politikai-gazdasági-társadalmi igérvények még valószerűtlen teljesedésük esetén sem szüntethetnék meg, de szervetlenségük miatt konzerválnák és ezáltal bizonyosan súlyosbítanák a másodgenerá-ciós trianoni utódállamok jelenlegi vészes hátrányhelyzetét. A Szent Korona nemzetszövetségi újraegyesülésében rejlő órási belső erőforrások felszabadításának egyedül járható útja csupán időlegesen, a térség szétdarabolásának az érintett népek közös elhatározásából történő megszűntéig van elzárva, méghozzá a szomszédságban sokkal inkább, mint a magyarnak megmaradt középső részen!

9. Közös jövő

Kérdés: A jelenlegi szomszédállamok önálló államiságának egyik fő eszmei alapja a közös múlt magtagadása vagy annak kisajátítása, szükség esetén meghamisítása volt. Hogyan lehetne közös jövőt építeni közös múlt nélkül, vagyis alapvető érdekellentétek miképpen eredményezhetnének közös célokat és ebből eredendő közös erőfeszítéseket?

Válasz: A történelem soha, a történelemírás bármikor hamisítható. Az egymást követő nemzedékek csak egymásra támaszkodva építkezhetnek, ez a tény jelenti a történelem megmásíthatatlan érvényét. Ennek felismerése vagy figyelmen kívül hagyása, tehát a helyes vagy téves magatartás sem a tényeket, sem az egyéni vagy közösségi célok elérésének valódi feltételeit nem változtatja meg. Pusztán a cselekedetek eredményessége lesz különböző, nyilván a helyes magatartásból eredők javára. Az eredményesség biztos mércéje és minősítő hatása olyan tartós szabályozó tényező, amelyre bízvást lehet céltudatos, közérdeket szolgáló, érdekegyesítő nemzeti-nemzetszövetségi politikát alapozni. Vagyis a jelenlegi szomszédainkkal, nemzettársainkkal közös célok hiánya merő látszat, amely csak felületes szemlélet esetén leplezheti el a kizárólag közösen ígéretes jövőt a Kárpát Medence sokat szenvedett-tapasztalt népei előtt.

10. Történelmi és nemzeti érdekszövetségünk, szomszédainkhoz fűződő, valójában nemzettársi viszonyunk

Kérdés: A trianoni országdarabolás mivoltában, körülményeiben és hatásában európai viszonylatban példátlan története a magyarságellenes indulatokat éppen a magyarságot ért méltatlan sérelmek következtében gerjesztette soha nem tapasztalt fokra, és ez a folyamat a felszín alatt máig sem szűnt meg. Az összes érintett népet sújtotta ún. Trianon-szindróma fő jellegzetessége éppen az, hogy a téves közhiedelem legfőbb sértettnek számító magyarság folyvást valamiféle revans gyanúsítottja – mintegy sajátos elismeréseként a magyarságon esett valós történelmi erőszaktételnek. Még a legújabb időkben is – bár lényegesen különböző méretekben a különböző elszakított régiókban – állandó konfliktusforrás mindaz, ami a magyarság történelmi pozíciójával összefüggő kérdés, a nyelvhasználattól a művelődésen át az autonómiáig az emberi és politikai joggyakorlás legkülönbözőbb területein. Hogyan lehet ilyen körülmények között éppen ,,történelmi és nemzeti érdekszövetségről” szó? Hiszen sem időszakos taktikai szövetkezési kísérletek, sem alapszerződések nem vagy csak alig valósulnak meg, az európai-atlanti integráció felé is egymásnak és a magyarságnak is enyhén szólva hátat fordítva araszolnak az utódállamok utódai. Miféle nemzetszövetség várható ebből a helyzetből?

Válasz: Ez a kérdés tipikusan olyan, amely a feleletet is magában hordja. A jelenlegi áldatlan állapot ugyanis nyilvánvalóan fenntarthatatlan! Tehát a jövő útja nem vagylagos, azaz nem az ,,együtt vagy külön-külön” a kérdés. Mert kizárólag együtt lehet! Amint az előző ezredévben is történt. Az elmúlt alig három emberöltő különutas pályája nem téríthet el a legalább 450 emberöltőnyi közös útról, ami nemcsak az egyszerű megmaradást hozta, hanem a múlt századforduló addig példátlan stabilitását, virágzásnak indulását, jövőígéretét. A bekövetkezett katasztrófa – minden belső, politikai gyengeségtől függetlenül – ellenséges világhatalmi érdekektől vezérelt elháríthatatlan túlerőtől elszenvedett vereségsorozata volt térségünk valamennyi népének. A következményeket valamennyien máig szenvedjük! Ebből kijutni alapvető érdekközöség, amely csakis a közös történelem, a közös nemzetlét parancsolta érdekszövetségben lehetséges. A térség történelmileg kialakult nemzeteinek nemzetszövetsége, a Szent Korona Országainak megújult közössége ennek a szükségszerűségnek az egyenrangú nemzetrészeket egységesen magában foglaló szövetségi államformája.

11. Érdekünk mindaz, ami a történelmi Magyarország bármely jelenlegi részének javát, felemelkedését szolgálja

Kérdés: A most érvényes valóság nap mint nap ütköztet a szomszédos érdekekkel, amit tovább élesít a magyar kisebbség elnyomott helyzete, amely utóbbi a sakkbantartásunknak is bevált eszköze. A sandaság és a burkolt vagy nyílt nemzetiségi zsarolás a szomszédság részéről hogyan férhet meg olyan őszintén jóakaratú politikával magyar részről, amely a szomszédok valódi felemelkedését célozná? Hacsak nem a saját érdekek feláldozásával, elvtelen engedményekkel, a magyar kisebbség ügyének feladásával, ami soha nem lehet a magyar társadalom érdekeivel összeegyeztethető!

Válasz: Mindaz, ami a térség jelenlegi államait ütközteti, egyidejűleg eltorlaszolja felemelkedésük útját. Szembenállásuk ugyanis kizárja volt egységük helyreállítását, ami az egyetlen járható útjuk volt és maradt, mégha átmenetileg eltérítették is őket saját jól bevált útjuktól. Ezt szem előtt tartva nyilvánvaló, hogy a szembenálló érdekek egyszerűen nem léteznek, hiszen egy csónakban evezünk hosszú századok óta! Ellentétek persze vannak, de ezek a rövidlátás és a belátás közti ellentétek, és nem népeké-nemzeteké, akiket nem szabad összetéveszteni gátlástalan politikusok felelőtlen ügyeskedéseivel. Ezek a mai hangadók a posztszocializmus jelenlegi zavaros időszakában mindnyájunknál divatba jött kirakat-demokrácia torzszülöttei, akik ugyanúgy jönnek és mennek, ahogy náluk sokkal nagyobbszabású, de hasonszőrű elődeikkel e században sorozatosan és kikerülhetetlenül megesett.

Tehát éles különbséget kell tennünk a valódi, a felemelkedést szolgáló szomszédsági és saját – ezekkel szükségszerűen összecsengő – magyar érdekek és a szomszédos napi sajtó és médiák útján ,,hangosított” jelszavas képzelgések, viszályt szító, tömegfogyasztásra szánt, valójában azonban a mögöttes önző érdekeket gondosan elleplezni hivatott ,,magyar veszély” riogatás, vagy a többségi nemzet nevében ágáló karrier-politikusok melldöngető sovinizmusa között. Mindezen kellő távlatból kell keresztülnéznünk, mint efemer, kérészéletű politikai epidémián, amely annál hamarább válik groteszk anakronizmussá, minél kevésbé veszünk róla tudomást, minél inkább a közös jelen- és jövőépítésre összpontosítunk.

12. A Kárpát Medence közös hazánk

Kérdés: A magyarság szerepét tagadó, kisebbítő, elferdítő, nem ritkán rágalmazó, sőt becsmérlő álláspontok és a mindezt sulykoló gátlástalan világméretű propaganda a legfőbb ideológiai táptalaja volt a Trianont megelőző és legalább annyira az azt követő időszakban mindmáig az utódállamok önértékelésének. Ilyen mértékű igaztalanság láttán és annak a ténynek a tudatában, hogy mindezt a magyarsághoz képest a térségben valójában jövevénynek számító, legtöbbször valódi jószándékkal, fenyegetettségük miatt befogadott és Európában példátlanul saját kultúrkörükben zavartalanul érvényesülni engedett népek jutottak dominanciához az elszakított területeken kisebbségbe került magyarság felett, miért adjuk fel még a végső bástyának megmaradt tudatát is annak, hogy miénk a honosság történelmi joga!? Miért vállaljunk közösséget ilyen kiközösítő társakkal, különösen akkor, ha semmi hasonló jószándékot nem mutattak ezideig?

Válasz: Minél elrugaszkodottabb, jó magyar szóval elvakultabb, akár személyek, akár közösségek vagy népcsoportok magatartása, annál fontosabb mindaz, ami a mindenkor szigorú és megdönthetetlen realitáshoz téríti vissza vagy legalább segíti visszatéríteni az érintetteket. Térségünk, a Kárpát Medence földrajzi-természeti integritása tagadhatatlan tény, ugyancsak sziklakemény, megmásíthatatlan tény, hogy legalább egy évezredes szerves egység jellemezte, szabályozta, alakította meghatározó módon a térség politikai-társadalmi életét. Méghozzá Európában példátlanul oly módon, hogy mindez a magyarságtól különböző népcsoportokkal, kultúrákkal szemben nem járt semmiféle erőszakos beolvasztással. Éppen ellenkezőleg. Ezt a tényt semmilyen ellenkező, valótlan állítás, sem a kiegyezést követő kor némely türelmetlenségi tendenciája nem teheti érvénytelenné, ugyanakkor nemzetiségi oldalról a spontán vagy kifejezetten szándékolt magyarsághoz hasonulásnak a múltban vagy a jelenben nagyon is valós ténye nem értelmezhető politikai erőszakként. A polgárjog 1848-as össztársadalmasítása, majd az 1868-as össznemzetesítése a Szent Korona tagjának szabadságát és ebből fakadó közjogi rangját adta meg minden országlakosnak mindenfajta megkülönböztetés nélkül. Ezidő óta az Örök Ország formális közjogilag változatlanul közös hazája a térség minden rendű és rangú, vallású, felekezetű, kultúrájú, nemzeti hovatartozású benne élőnek! Megmásíthatatlan tény tehát és nem szándék vagy felfogás kérdése, hogy közös hazája valamennyiünknek ez a térség, vagyis megmásíthatatlanul nemzettársai vagyunk egymásnak a Szent Korona bonthatatlan közösségében!

A magyarság természetesen elszenvedett példátlan és nagyon is méltatlan sérelmeket. A mai méltatlan viszonyok kialakulása nemzettársaink terhére írható nagyon is dicstelen előzményekre vezethető vissza. De semmilyen más útja nem maradhat az itt élőknek, kizárólag ugyanarra a közös útra visszatérés, amelyről erőszakkal vagy megtévesztéssel, de legkevésbé valódi szándékaik szerint – hiszen soha nem kérdezték meg őket – letértek néhány nagyon keservesnek bizonyult emberöltővel ezelőtt. Most azt kell minden érintett népnek észrevennie, hogy keserveink alapvető oka éppen ebben az eltérülésben rejlik, de legalább ilyen fontos annak belátása, hogy képesek és alkalmasak vagyunk közös erővel helyrehozni a régi közösséget, vagyis nagyon is lehetséges, sőt múlhatatlanul szükséges a Kárpát-medencei közös haza feltámasztása.

Mindezek következtében a magyarság önfenntartását, sorsának jobbrafordulását a legteljesebben éppen az szolgálja, ha legnemesebb hagyományai szerint a legnagyobb előzékenységet és a legteljesebb belátást tanúsítja abban, hogy segítsen hozzá mindenkit ugyanahhoz a valóságlátáshoz, és ne nézze el, még kevésbé táplálja a szomszédsági politikai aberrációkat és korlátolt sovinizmusokat! Hadd alakuljon ki valóban nemes vetélkedés e tekintetben az összes érintettek között, hogy ki, mely nép képes a közösségi gondolatot a legteljesebben érvényre juttatni, a többiek szempontjait a sajátokkal együtt és nem azokkal szemben értékelni és érvényre segíteni!

13. A Világmagyarság szerves visszacsatolása

Kérdés: Az elszenvedett politikai, társadalmi, gazdasági sokféle nemzeti sorscsapások következtében az elmúlt századokban, de különösen az utóbbi másfél században elhurcolt, kimenekült, kiűzetett, kivándorolt vagy számtalan más, leginkább kényszerű okból a Kárpát Medence Anyaország különböző részeiből elköltözött-elszakadt – ,,újkori csángó” – magyarság vándorútja során szétszóródott a világ legtávolabbi térségeiben. Kapcsolatai az anyaország valós viszonyaival, mindennapi és politikai-társadalmi életével vagy egészen megszakadtak, vagy legalábbis nagymértékben gyérültek, elsekélyesedtek, esetleg anakronisztikussá váltak. Az esetleg meglévő legjobb szándékok ellenére hogyan válhatnának az így elszakadtak, az idegenben otthonra leltek, szép jelszavakon vagy pártfogó lobbizáson túl, aktív és szerves részesévé honi életünknek, hiszen ezt sokszor a földrajzi távolság is kizárná, de emellett időközben teljesen átalakulva nekik az óhazai élet egészen idegenné lett?

Válasz: A legnagyobb tévedés lenne az a vélekedés, hogy a magyarság, vagy bármely más nemzet elveszettnek kéne tekintse az elkülönült, a nemzettörzstől fizikailag-földrajzilag elszakadt, a nemzet zömétől eltérő, idegen körülményekhez alkalmazkodott, azokhoz hasonult, esetleg már nyelvet is cserélt, de gyökereit mégis számon tartó, sőt ahhoz belsőleg mégis kötődő tagjait! A tények és a legkülönbözőbb nemzetek példái éppen az ellenkezőjét bizonyítják! Még olyan esetekben is meghatározó jelentőségű az összetartozás tényének tudata, amikor az egész nemzet szétszóródik, ennélfogva a nemzettörzs társadalmi-politikai értelemben országtalanná válik, mint ami a zsidóság esetében kétezer éve – és akkor már nem is először – történt. A nemzeti lét, ha egyszer életre kelt, a legkevésbé azáltal gyengül vagy erősödik, hogy mennyire tartják vagy nem tartják össze fizikai kötelékek a hozzátartozó személyeket vagy csoportokat. A legnagyobb lélekszámban kirajzott nemzetekre, mint amilyenek pl. a kínaiak vagy az indiaiak ez ugyanúgy igaz, mint a legkisebbekre.

Másik vonatkozása ennek a kérdésnek a mai korszak lényegéből adódik. Az ún. ,,globalizálódás”, vagyis a világ minden pontjának egyre szorosabb összeköttetése a világ bármely más, bármilyen távoli pontjával – a manapság e tekintetben közkeletű túlzásokat és mindenfajta eltorzító és kiforgató kozmopolitizmust figyelmen kívül hagyva – a modern nemzeti lét egyik legnagyobb kihívása. Ugyanis a hagyományosan és történelmileg érlelten kiformálódott karakteres életvitel, a különböző élethelyzetekre adandó, és nem pusztán animális ösztönreakció, hanem kulturválasz, a korábbinál sokkalta gyakrabban igényli az idegen befolyás áthasonításának, szerves beépítésének és ezáltal a karakteres nemzeti jelleg átalakult megőrzésének folyamatait, mint az elmúlt korokban ez történt. Bármely kihívást ilyen igénnyel, tehát mindenkor egyensúlyban maradva kiállani csak úgy lehet, ha az idegen dolgokra vonatkozó értesültség, a valódi és hiteles tájékozottság, jártasság a lehető legteljesebb. Ezért a nemzeti önazonosság megőrzése a mai folytonos átalakulásban, forrongásban lévő világfolyamatban a magyarság – és kivétel nélkül minden más nemzet – esetében csakis és kizárólag attól függ, hogy mindenhol jelen tud-e lenni, mindenütt helyt tud-e állni, hogy évezredes tulajdonságaival egészében vagy akármely töredék részeiben, sőt leginkább egyedeiben sikeres választ képes-e adni mindenféle kihívásra a földkerekség bármely pontján, bármely természeti, társadalmi, politikai környezetben! Tudatosítanunk kell tehát, hogy szétszóródásunk nemhogy vesztünkre nincs, de éppenséggel rendkívüli hasznunkra és kimondottan előnyünkre szolgál a mai körülmények között! Azoknak a nemzeteknek van a legnagyobb esélye életfolyamuk további kiteljesítésére, akik – mint a magyar – az egész világon otthon tudnak lenni! Mégpedig nem ,,nemzettelenül”, arc és tulajdonság vagy saját karakter nélkül, amolyan kozmopolita silánysággal, hanem ellenkezőleg, éppen a saját lábukon megállva, a saját bőrükben megmaradva, a saját értékeiket akár minden külsőség és feltűnés nélkül is megőrizve és tovább gazdagítva!

A magyar nemzetrészek, csoportok vagy személyek jelenléte és meghatározóan sikeres életvitele a világ minden táján, alkotó beilleszkedésükkel elismerten jelentős hozzájárulásuk adott új környezetük sikeres társadalomépítéséhez a legszebb példát nyújtja a nemzetglobalizálódás előfeltételeinek teljesítésére. Múltbeli honfoglalás(ok) után tehát jóformán észrevétlenül lezajlott a föld(kerekség) foglalásunk is! ,,Omnes loca sibi aquiraebant et bonum nomen accipiaebant...” mondja az elveszett magyar Ősgesztát idézve nemzeti önismeretünket mindenkor serkentve őrző Anonymusunk – e mozgósító kiadvány szellemi Patrónusa –, ami nem helyfoglalást és névadást jelent, ahogy a manapság közkeletű ,,tudós kitalálás” torz értelmezéssel tartja, minthogy az ,,accipere” szónak ,,adni” jelentése sohasem volt. Ezzel szemben alapjelentése a ,,szerezni”, különösen ,,hírnévszerzés” értelemben! Anonymus, aki az akkoriban pogányként üldözött ősmagyar írásbeliség ismerőjeként, mentő és örökítő pártfogójaként kényszerült – az igazi értékmentőkhöz hasonlóan – névtelenségbe burkolózni, a mindenkori magyar típusú honfoglalás lényegét fejezte ki. Ebben egyforma súlyú volt a helyfoglalással a jó (hír)név, az elismerés megszerzése! Mára elmondhatjuk, hogy a Pro Patria et Libertate Rákóczi-zászló ,,híres-neves magyar nemzete” – folyton kiújuló, máig gyógyítatlan régi sebeivel együtt – bízvást az elsők között már körülérte eme honfoglaló vándorlása során a Földet, mindenhol képesen a helyfoglalásra és a hírnévszerzésre, ami mai szóhasználattal valódi elismertséget, igazi befogadást és ebből fakadó szilárd társadalmi pozíciót jelent! Ez bizonyítja a legjobban, hogy életünket soha nem mások rovására, hanem mindenkori társainkkal vállvetve éltük! Ennek a legtágabb értelemben vett felelős, – régiesen ,,nemes” – magatartásnak, az összetartozók egybentartásának örökre szóló, a maga nemében egyedülálló, intézményes társadalmi-politikai alapot is teremtettünk a Szent Korona közjogi rendszerében, amely nemzeti fennmaradásunk záloga volt minden időkben, a legsúlyosabb elnyomatásban is.

A kérdésre a válasz tehát az, hogy a világon szétszóródott nemzetrészeink, csoportjaink, egyedeink összefogásán nem a mai vagy jövőbeni ország sorsa, hanem a nemzet egészének sorsa áll vagy bukik! A mai országé is természetesen annyiban, hogy világszerte sikeresen egzisztenciát teremtett honfitársaink életpéldájukkal szavatolják jártasságukat számtalan olyan – különösen pénzügyi, gazdasági vagy technikai – területen, ahol országon belül, rendszerváltást emlegetve, önérdekű szerencselovagok, gátlástalan haszonlesők és hatalomátmentők, nemzetlét helyett vazallusi függőséget és ebből maguknak befolyást, sőt egyeduralmat kovácsolók nemzetidegen körei a hangadók.

A mindenkori országhatárainkon messze túlmutató GLOBÁLIS NEMZETREKONSTRUKCIÓ ezért mindenképpen elsődleges fontosságú előfeltétele bármiféle országépítésnek a korszakosan kipróbált, mindenkor nemzetmentő és fenntartó, A MAGYARSÁG VILÁGMÉRETŰ ÖSSZEFOGÁSÁRA PREDESTINÁLT SZENT KORONA ESZME SZILÁRD FUNDAMENTUMÁN. Ebben a Szent Jelben nemcsak múltunk dicsőségét örököltük, hanem általa vehetjük birtokunkba – minden más nemzettel közösen – mai és eljövendő, kiküzdött és megérdemelt hazánkat is, az egész Földkerekséget!

Eöry Karácson

---